Mundér, meg a becsülete

Kaptam az előző posztért hideget, meleget, hogy egyöntetűen elítéltem mindenkit, és ha én ilyen-olyan vagyok, akkor igenis ilyen-olyan reakcióra számítsak, és hat csak kérjek, meg szóljak, és a szüleim biztosan szeretnek, meg ott vannak, és hogy higyjem el fejben dől el, és hogy kellett nekem a világ végére költöznöm messze a gyökerektől, meg a családtól.....
 
Elhiszem.
Tudom.
 
Mindenkinek megvan a saját élete, a saját nyomora, a saját boldogsága. És mindenkinek az a legfontosabb.  Egyértelmű, nincs ezzel gond.
 
Azt is értem, hogy a mai világban az emberek, ha megkérdezik, hogy "hogy vagy?", és arra azt a választ kapják, hogy "szarul", nem feltétlen tudnak mit kezdeni. Mert valóban nem az ő dolguk a megoldás, nem az ő feladatuk a terhek magukra vállalása, és nem is ezt akartam, nem erre vágytam, hanem arra, amit valaki nagyon jól megfogalmazott, hogy velem gondolkodjanak. Nem kell megoldani, épp ezért ítélkezni Sem, csak velem gondolkodni, amit értek hogy nehéz, mert nehéz eset vagyok.
 
Azért amit leírtam, nem kérek bocsánatot, mert azt gondolom, hogy az érzésekért és gondolatokért, a véleményért nem kell bocsánatot kérni. A tettekért igen. De a véleményért biztosan nem.... És ezt exapk után megfogadtam, és ez így is marad. Megbántani nem akartam senkit, ahogy ők Sem engem, csak nyilván nem tudnak mit kezdeni a helyzetemmel.
 
Mert látnak egy 30+-os szinglit, aki ide-oda járkál, melózik, kutyázik, bunkó és mindig fáradt, és már nem vicces, de valamiféle művi ranglétrán még azért áll valahol. Szerintük.
 
A valóságot meglátni meg igazán tényleg nagyon nehéz, mert nehezn nyitok. Egyre nehezebben...
 
Hm.... Így kezdődik vajon minden 50-es  vénlány sztorija?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ex-APK

180 fok

Fehér ing