2016. március 29., kedd

Húsvéti keresgélés

Míg mások tojást kerestek és locsolókat vártak, addig az én családom nagymama keresőset játszott. Apum anyja egyre súlyosbodó demenciában szenved, és záros határidőn belül muszáj lesz idősek otthonába adni, mert minden igyekezet ellenére mi már nem fogjuk tudni ellátni.
 
Apum anyjához szinte mindenki viszonya, hmmm..... hogy is mondjam... speciális. Már nem modnom, hogy nem szeretem, vagy hogy haragszom rá, mert a múltban ezt meg ezt tette és gondolta. Már csak a zavart kis öregasszonyt látom benne, aki egyre kevésbbé van jelen térben és időben, a saját életében. Amíg az ő fejében a káosz nő, addig én egyre jobban tisztelem Anyukámat, hiszen ő volt fiatal korában minden gonosz és rosszindulatú szó és tett célpontja, elszenvedője. Mégis az én Anyukám az, aki most főz, takarít, gyógyszert adagol, és keresni megy húsvét hétfő reggelén.  
 
Mert a Nagymama eltűnt. Húsvét hétfő reggelén nem találtuk se őt, se a biciklijét. Nem volt misén, nem volt a temetőben, nem volt sehol. Aztán egyszercsak a semmiből, mint a filmekben a főhős, tekert az utca végén. Sietett haza. Ahogy Apu mondta, végül "befogtuk a Mamát".
 
Vessetek meg, de most is fel fel bugyog bennem a nevetés, ahogy az egész helyzetet felidézem. Mert a "hol járt Mama" kérdésre a válasz....:
 
- A zöldségesnél. Éhes voltam. Elmentem kenyert venni, mert nincs mit ennem. Nagyon éhes vagyok. Értsétek meg, éhezem.
 
Gondolom azért azt sejtitek, hogy ott ahol az én Dióm rántott húst hányik, azért egy kattant kis öregasszonynak is jut bőséggel étel. Merthogy nálunk evett végig az ünnepek alatt. A másik gyereke egy 2 kilós sonkát vitt neki, a hűtőjébe mindenféle tartós kaja és kenyér, és minden, de minden, mi szem-szájnak ingere.
 
Mikor Anyum azt mondta neki, hogy ne idegesítse, hát tegnap még volt sonkája, tojása, kalácsa, mindene a hűtbe, meg az étkező asztalon a sütike, akkor a válasz:
 
- Jó üvöltsetek csak velem. Ott éppen nem néztem, hogy lehet valami kis morzsa!
 
Muszáj volt elfordulnom, mert rázta a nevetés a vállam. És az, hogy én ennyire vihogtam, feloldotta a feszültséget, és a Mamát körbe vevő szigorú, ép gondolkodású felnőttek is röhögésbe törtek ki. Mert hát szomorú vagy se, ezen változtatni nem lehet, ha sírunk csak rosszabb lesz, ez meg hát... Hát szóval értitek. Nálunk a kutya rántott húst hányik, de a Nagymama éhezik :D
 
 
 

2016. március 24., csütörtök

Vicces kedvű barátok

Szerintem unatkoznak. Tuti unatkoznak és összebeszéltek. Hát nem direkt kiírtam fééészre, hogy legyenek már olyan cukik ha sms-t írnak, biggyesszék oda csepp mongrammjukat legalább?!??? Vagy tudomis én, bánom is én, csak tudjam hogy ki az, ha már ugye történt ami történt.

Erre kapom az sms-eket, meg fura e-mail címről e-maileket amiket sose láttam, hogy na akkor itt a kontakt, és ugyis tudom ki írta. Meg vigyor fej, és kacsintós smájli, meg minden izé.
 
Kevésbbé bosszantana, és még értékelném is a humorukat, ha nem lenne TÉNYLEG gáz... ÉS már nehéz számba vennem*, hogy kinek adtam meg az új számom, meg kinek nem, de fészen és gémélen végülis elérek talán mindenkit.
 
Talán....
 
Bakker a kis viccesek! :D
 
*nem, nem orális koitálásra gondoltam
 
 

2016. március 21., hétfő

A közös Kate Upton-ban és bennem

Sajnos nem a ruhaméretünk, és nem is születési évünk, de még csak a bankszámlánk egyenlege sem. Mégis, van valami egyedi és igazán szíven ütősen közös bennem és eme irigyelt celebritás között.
 
Almás telót használ ő is, én is. És feltörték. Mármint a telót. Az övét is, és az enyémet is. 2 heti idegbaj és agymenés után oda jutottam, hogy hagyom veszendőbe menni minden rajta tárolt adatomat, letiltatom a francba, és most tiszta lappal kezdek mindent.
 
Új ID, új fiók, új virtuális élet.
 
Na ja. Csak ezzel minden kontakot elvesztettem (igen, senki telefonszám nincs meg. SENKIÉ, mert senkiét nem tudom fejből. A sajátomat se. Főleg úgy, hogy az meg ugye december óta új), minden születésnap és névnap törlődött. Szóval igencsak bunkó leszek, mert mindenkiét el fogom felejteni, hisz semmi nincs ami emlékzetetne. Meg a jegyzetekben tárolt összes csodás recepet. És a képeim.... Mondjuk javarészt az ebről, és a lényegek felmentve/elküldve magamnak, szóval nagy kár azért nincs, na de mégis....
 
Komolyan öregedtem pár évet, míg végig gondoltam, hogy mik voltak a telóra mentve, mire mindenhol jelszót váltottam, és maga a tény, hogy ilyen TÉNYLEG van.
 
Szóval mindenki állítson be MINDEN másodlagos e-mail címet, sms-t, jelszót, kalasnyikovos bérgyilkosokat, mert léteznek az adatinkban és vérünkben fürdőző hackerek.
 
 
 
 

2016. március 20., vasárnap

Várni

Vársz. Vársz egy megadott időpontra, vársz egy bekövetkező eseményre, vársz arra hogy elmúlik az idő és értelme van annak a kib.szott nagy türelemmel elviselt sok üresnek órának, ami gyakorlatilag az ár. Ku.va nagy ár. Mert az idő, na az idő az r.hadtul megfizetehetetlen. Ha valakinek az időd adod, mindened adod. Az összes többi... hmm.. romantikus képzelgés.

Nem, nem egy csillivilli gyémánt gyűrű az ujjon a drága kincs. Oké, amit jelképez(het) az valami, de az a valami is nem más, mint a másiknak adott idő. Egy kimondatlan ígéret, hogy mikor majd utól ér a lumbágó, a másik ott lesz, és segít felállni. Ígéret, hogy közös lesz a protkó ragasztó...

Idő. Időt adni. Nincs ennél drágább és fontosabb kincs.

És hogy én mit csinálok?

Hát én most k.rvára drága árat fizetek. Várok. Várok egy teljes napot egy elcseszett tíz percre. Várok örömmel, mert éltet és várok haraggal mert felemészt. Egy párnával ölni tudnék, és egy csókért mindent feladnék.

Fizetem a részleteket. Kár, hogy ez nem egy zárt végű lízing.....

Fene se tudja, hogy mi lesz ennek birka türelemnek (felfoghatatlan nagy ostobaságnak) a végszámlján szereplő összeg, és semmiféle garancia nincs, hogy a kivárt esemény jó lesz. Nincs se csere, se garancia, se visszaváltás....

Hmm... gyakorlatilag az idő olyan mint a fehérnemű. Megveszed, hazaviszed, és ha nem jó ráb.sztál, nem viheted vissza, elhasználtad.....


(Ma esti posztomat az idő és a gyulai faeper pálinka támogatta)



2016. március 16., szerda

Zagyva

Szóval hajlamosak vagyunk magunkból kiindulva nekünk baromi fontosnak tartott dolgokról azt gondolni hogy a másiknak is pontosan ennyire fontos, vagyis inkább a saját nézeteinket vágyankat ráerőszakolni a másik életére és ha a másik pont az ellenkezőjét kéri annak mint amit mi szeretnénk ha velünk történne az adott témában akkor duplán átverve érezzük magunkat, mert nem jó nekünk mert azt hisszük hogy tudjuk mi a jó neki mert nekünk is az a jó, de közben a gondolat is átver, mert tudjuk hogy a másik őszintén mondat hogy neki ez nem úgy jó ahogy az nekünk jó.

Értitek?

Én igen. Vagyis nem. Persze de, de leginkább az van, hogy már megint nekem kell elszámolni saját magammal. Az meg nehéz.

Pont olyan nehéz, mint szereteni úgy okosan és jól amit a másik is éppen elvisel...

... vagy valami ilyesmi....

vagy?

2016. március 15., kedd

4. bejegyzés

Már egy jó órája csak írom a blogot. Ez, Drágáim már a negyedik bejegyzésem. Igen, igen, nem látjátok az előzőeket, ugyanis tüsszögök.

Tüsszögök egy bazi nagyot, valószínűleg a szomszéd kerületben is hallják, és egyszerűen megvilágosodok, hogy hülyeségekről írok.

Hmmm...

kitüsszögöm magamból az ihletet.....

2016. március 6., vasárnap

Öregszem?

32.

Amikor a doki kinyomtatja a vényt, a kora rész után ez a szám jelenik meg. Hiába vagyok oroszlán és van addig még pár hónap... A szám már makacsul ott meredezik minden hivatalos papíron a "Kora:" után.

Nem olyan vészes, nem de? Élnek a szüleim, van két húgom, stabil barátaim, egy szőrös gyerekem, tudom milyen az igazi szerelem, tudok szeretni. Megtanultam türelmes lenni, és már a nemet mondás csodás tudományát is egyre jobban végzem. Van egy lakásom még ha irdatlan nagy is rajta a tartozás, és egy öreg, de saját tulajdonban lévő kicsi kocsim. Van munkám, ami azt hiszem jó lesz. Nincs semmiféle halálos betegségem, hacsak nem az élet maga....

Szóval, 32 éves koromra mondhatni "stabil" felnőtt életem van, persze nem a konvencionális társadalmi elvárásoknak megfelelő.  De önálló, saját döntésekkel és hibákkal. Igen, hibázok, de ha a cél, hogy az a holnap csak egy fokkal legyen jobb mint a ma, vagy akár csak egy hajszállal, akkor tényleg azt kell mondanom, minden remek, minden kerek.

De mikor nincs egy "DE"?

Mert amikor az új helyen a régi jelszót írja be az ember, vagy egy régi önfeledt érzés után sóvárgok mikor néhány "kellemetlenség" hallatán a teljes lelke egy pillanatra megfagy....

Mert miért is?

Mert könnyebb nosztalgiázni a régmúlton, mint felvenni egy új, teljesen más ritmust. Nem az, hogy nem megy, csak már olyan, mintha az embernek semmi kedve nem lenne újrakezdeni, újra végig játszani a szokott köröket. Vágyik a megszokott unalomra a berögzült játszmákra, mert azokat ismeri, az biztonságos. Már nem akarok világot megváltani, és nem akarok megváltoztatni senkit. Mert mennyivel jobb mikor minden kérdésre ismerjük a választ...

Persze semmivel. És olyan nincs, hogy minden kérdésre ismerjük a választ. Csak a langymeleg megszokás által illúzióba ringatott igazság iránti vágy, pedig mennyivel több a hazugság... Magunknak és másoknak....

Öregnek érzem magam.

Nosztalgiázok.

Persze, megrázom magam, és újra kezdem, csak ahogy a "kora" utáni szám nő, úgy érzem, ez egyre nehezebb....

Ettől még minden kerek, és nincs semmi gond, az élet szép, csak nekem több a ránc a szemem alatt, sokasodik az őszülő hajszál, lassabban regenerálódnak a sejtjeim, és kicsit morcosabban alkalmazkodom a nem várt változásokhoz.....




Vissza. Akarok. Menni.