2016. július 27., szerda

Azt mondtad...

"Azt mondtad akkor fogsz nevetni, hamár nem leszek itt, és most csak sírni tudsz. Én meg most tudok nevetni, mert itt vagy. Ha nem vagy itt, én akkor sírok. "

Hogy ez micsoda csodás indítása lehetne egy szerelmes regénynek. Valami édes kedves trúlávsztorinak evör.

De nem. Ez nem az. Ez egy olyan fejezet lezáró mondat, amitől legszívesebben seggbe rúgnám a kisherceget, meg a hülye rókát. Mert ki a róka?! ÉN??? Mert vörös vagyok?!??? Engem szelidítettek meg???? Csak értem tartoznak felelősséggel?! Meg az elb.szott rózsa... Az....

Na ja... "Igazi" csak egy van. Még akkoris ha egy elcseszett gyáva barom. Egy darab ember. Egyetlen egy... Nem optimális. Nem jó. Nem férj. Ő az IGAZI. A hülye sztereotíp NAGYŐ.

Az ember, akit a többség vagy meg se ismer, vagy belehal, ha megismer. És talán csak a létező szerelmek elenyésző része éli túl az IGAZIK találkozását.



Hogy magamat idézzem: Lófasz ez, nem szerelem....





2016. július 25., hétfő

Bemutatás

- Anyuékat elviszem hekkezni, ha már itt vannak. Van kedvetek csatlakozni?
- Jujj! Igen! Persze! Végre megismerhetem Aiden-t.
- Aiden nem jön.
- Óóóó. Dolgozik?
- Nem.
- Hát?
- Hát még nem mutatom be.
- De hát miért nem, már 3 hónapja együtt vagytok!
- Őőőőő....
- Gond van köztetek?
- Nincs.
- Dehát tudni kell hogy kivel vagy.
- Én tudom. Az nem elég?
- De így hogy lesz akkor a családi életetek?
- Őőőőőőőőőőőő....
- Be kellene végre mutatnod.
- Jó. Képzeld el ahogy lassan ökölbe szorítom a kezem, a hüvelyk ujjam meg kikandikál a mutató és a középső között...





2016. július 20., szerda

Meghallgasd

Felületes világunkban, ahol belefulladunk az információba talán az egyik legnagyobb kincs, amikor valaki tényleg érdeklődve, őszintén kérdi meg, hogy "mi van veled?". Valójában a többség, - talán a női nemnél még magasabb arányban-, arra vágyik, hogy meghallgassák. Sokszor annyira erős ez a késztetés, hogy a mesélni vágyót sem érdekli, kérdezte-e őt bárki, érdekel-e valakit az ő sztorija, csak mondja, mondja, mondja, és megelégszik egy "Hű, nem mondod?!" "Komolyan?" "Milyen igaz! "Érdekes" "Nem gondoltam volna".... mondatszerű képződményekkel....

Hmm... Van egy barátnőm, aki átment az "anyakirálynőleszek" metamorfozison, és abban a fázisban tart, hogy az élete szép és kerek, és végre van stabil pasi, meg fix meló, jó fizu, és évek kérdése és jöhet a gyerek projekt is. Ebben a kevély tökéletesnek vélt habcsók felhőben él,  és osztja az észt. Kritizál, és mondja a magáét. Biztos én is ilyen lennék. Fel sem tételezném, hogy érdektelen a sztorim (bár én a bloggal eléggé kiélem a felesleges közlendőim).

Jó, oké, igaz az is, hogy picit berágtam rá a folyamatos kritikái miatt. Hmm... Nem is a kritikát tűrtem nehezen, hanem azt a rohadt nagy kettős mércét, amivel mindezt csinálta. Tegyük fel (nem ez volt a kritika alapja), rajtam van 5 kiló súlyfelesleg. Erre ő azzal jött, hogy ez gáz. Ez rettenetes. Ilyen nagyon nem szabad elhanyagolnia senkinek magát. Ez tragédia. 5 kiló súlyfelesleg már csak műtéti úton távolítható el, szóval leszek szives ezt tudomásul venni, elszégyenleni magam, és a sarokba zokogni, és elérni a misshungary testet, de azonnal. Mondja ezt úgy, hogy 25 kiló többlettel ül a kanpén, tömi a sütit, kicsi hurkák itt-ott kibuggyannak a ruhája fodrán át, majd leöblíti az egész cukros szirupos jelenlétét egy jó adag felfuvalkodással. Na, remélem elég szemléletes voltam.

Ettől függetlenül szeretem, becsülöm, és a barátom. Emiatta elfogadom ahogy van, csak....

...csak ma azt vettem észre, hogy nem figyelek rá, mit mond. Nem vitázom vele, és nem is érdekel. A benyomott "mizu" kérdésemre szóáradatot kaptam, de valahogy a történet cunami nem jutott már el az agyamig. Nem érdekel.

Ahogy ezt felfedeztem, megjött a menetrendszerű bűntudatom, hogy dehát hogy lehetek ilyen genya, hát milyen barát az ilyen.... De valójában... valójában számíthat rám. Megkapja amit akar tőlem, de egyben meg is védem magam.....

Hm....

Akkor én most önző érdektelen tuskó lettem?




2016. július 18., hétfő

Gyerektelen

"- Végülis rendben az életem! Eltartom magam, és a két gyerekem. Félre tenni nem tudunk, de a gyerekeknek megvan mindene. Apropó, hétvégére nem vállalja el valaki a fiúkat? Mondjuk, Verde te! Pesten még nem jártak, biztos jó lenne..."

Kihúztam magam, unokatesóm szemébe néztem, és foghegyről annyit sziszegtem: már van programom.

Caccogás és fejrázás a rokonság részéről, merthát ebből is látszik, hogy gyerektelen vagyok, hogy lehet ilyesmire nemet mondani! Hisz azoknak a fiúknak olyan nehéz a sorsuk, miért nem segítek kicsit, hiszen nekem már lakásom is van... Micsoda rideg egy nőszemély...

Árulja már el nekem valaki, hogy nekem, mint egyedülállónak, miért kellene bármiben támogatnom a gyerekeseket? Miért kell vállszélességgel mögéjük állnom, erőt, időt, anyagiakat feláldozva, örömtől repesve nekik adnom mindent, mert nekik nehéz.
Már bocs. De Ő/Ők vállalták. Ha nem tudnám fizetni a hitelem, kapnék egy vállrándítást, hogy jaaaaaaaaa, te vállaltad, hát fizesd. Miért mi segítsünk? A két kissrác nem becsúszott, hanem tudatosan tervezett gyerek, akarták mindkettőt a jelen anyagi helyzetükbe. Nem lettek munkanélküliek, nem lettek betegek, nem változott ilyen irányba semmi. Ha vállalták, ha így vállalták, akkor miért várják el a segítséget, ekkora volumenű segítséget? És miért vagyok én a szemét, ha nem-et mondok? Holott végig csak a fikázást hallgattam, mint:

"-Hát tényleg többet ér a karriered, mint ha ilyen csodás gyerekid lennének?"
"- Már 14 évesen is megmondtad, hogy nem akarsz gyereket... Legalább valamennyire boldog vagy?"
"- Most még nem érzed, de fogod, hogy mennyire magányos vagy..."
"- Tudod a gyerek az igazi boldogság... Na ja... honnan is tudhatnád..."
"- ... a pasikat is utálod, vagy csak a gyerekeket....?"

A gutaütés kerülgetett, annyira elegem volt. Komolyan, szarabb volt, mint karácsonykor.....

Este, olyan 14 órás konyhában talpalás után félrevonultam netezni, magamra csuktam az ajtót, és k.vára elegem volt a rokonokból. Az egyik 6 éves kissrác utánam jött....

- Teeee mit csináááááálsz?
- Alszok...
És morcos voltam.... Nem is kicsit. Nyugit akartam.
- Nemiiis!!! Ott a telefon a kezedbe... Játszhatok vele?
És kúszott fel hozzám a kis piszok, bújt, mint egy kölyök macska...
- Inkább mondok egy mesét.
- Jó. Megölelhetlek? Fázom...
Odakucorodott a hasamhoz és átölelt. Én betakargattam magunkat, és talán a Csipkerózsika fiúsított változatát kezdtem el mesélni neki, mikor a kis buksiját a nyakamhoz fúrta és a takaró alatt a fülembe szuszogta...
- Szeretelek, ugye veled maradhatok?
És elaludt....

Régen küzdöttem ennyire a zokogás ellen.....


2016. július 14., csütörtök

Kavargó

"Teszem, amit tudok, kérem aki dönt...."


Felkelek, futni megyek, kutyát sétáltatok, reggeli közben tízórait és uzsonnát készítek, vizet adok Diónak, ellenőrzöm a lakást, dolgozni indulok, DOLGOZOK, szervezem a baráti és családi programokat, dokihoz járok, spanyolt tanulok, takírtok, edzeni megyek, randizok, kézben igyexem tartani a kézben tarthatatlant, majd hullafáradtan zuhanok az ágyba....


Cikázó, rendszertelen gondolatok sokszor mának élés és néha tervezés a jövőre nézve, majd hátrahöklöm, hogy az 5 éves terv is már 37-nél végződik.


És ebben az 5 éves tervben csak az szerepel, hogy ráncba szedem az életem, hogy megpróbálom jobbá tenni azokat a dolgokat, amiket eddig elkúráltam....


Közben meg dúdolom Depressziót, és kétségbe esve kérdem én, hogy másis ennyire le van maradva, vagy csak én vagyok ilyen későnérő. És béna... Vagy mi?


Ugrálnak ezek a fránya gondolatok ide-oda.....


De azért....


"...teszem amit tudok....."







2016. július 13., szerda

Klíma távirányító

Magától érthetődően a klíma távirányítójának akkor kell elvesznie, mikor 3 napon keresztül még éjszaka is 30 fok felett van a hőmérséklet. Mindenhol kerestük Lakóbaráttal.

Nem hazudok, mikor azt mondom, hogy a hűtőt is kipakoltuk Lakóbaráttal. Sőt, Dió pocakját is megnyomkodutk, mert lehet, hogy a kutya kvázi akkora, mint a távirányító, de ki tudja... hátha megette.

H.Potter gonosz kis ház koboldjai megvannak? Tudjátok a csudafigurák, akik szórakozásból icipicire varázsolják a cuccainkat, aztán megint nagyra... Tuti ők voltak, ezért bevetettük az INVITO bűbájt. De még így se történt semmi....

Ráírtam Aidenre, hogy esetleg, tényleg tök véletlenül, merő figyelmetlenségből nem vitte el magával? Röhögve hívott fel, alig bírt beleszólni. Értem én, hogy mókás, na de na....

- Bébi, INVITO bűbáj megvolt?
- Hmmm... Meg....
- Hát akkor már csak a hűtő maradt. Ott nézted?
- Néztem....
- Ne duzzogj. Keresd!

Az ugy világos, hogy a telefon beszélgetés később volt, mint a mi keresgélésünk Lakóbaráttal... Szóval Aiden vagy nagyon ráérzett a kifacsart lehetőségekre, vagy hallgatózott, vagy nem tom....

És persze reggel meglett a távirányító is....

.... az ágyamban....

mert végülis ma már jön az enyhülés.....







2016. július 12., kedd

A pénteki Paddy margójára...

.... ami a Budapest Parkban volt.

Két pálinka-két sör kombó után majd 32 éves fejjel boldogan ugráltam a tömegben, körülöttem fiatal, szép és okos lányok szelfiztek, és cseverésztek, mellettem meg egy egyszer majd biztosan jó kiállású 190 magas srác szintén velem tombolt.

Arany szivem megkérdezte, hogy én miért nem szelfizek, én meg néztem rá értetlen arccal és a fülébe ordítottam, hogy én koncertre jöttem, nem szelfizni. Azt hiszem ezzel a mondattal elraboltam a szívét. Mert úgy tette nekem a szépet, hogy bármelyik 30+os pasi leckéket vehetett volna tőle. Majd feltettem neki a kardinális kérdést:

- Te mond csak, hány éves vagy?
- A kedvedért leszek 22!
- De mos komolyan.....
- 19. De az csak 6 év!!!! Megadod a számod?!
(Erre beugrott, hogy VALAKI FIA közel ennyi idős....)
- Persze, csak hozz előtte anyukádtól írásos engedélyt, hogy megronthatlak.

.... és nyomtam egy puszit a homlokára.

Utána még párszor szerelmet vallot, a koncert végén pedig kézcsókkal bocsájtott utamra....

Ezek a mai fiatalok... BEZZEG AZ ÉN IDŐMBEN!!!!







2016. július 11., hétfő

Forr a vérem

Szó szerint. Épp orvoshoz készülök, mert még mindig 39 fokos lázam van, hiába punyultam végig a hétvégét. Na jó, nem punyultam hanem szenvedtem. Valójában kevés kínt tudok elképzelni jelenleg ami rosszabb annál, mintsem, ha közel negyven fokos lázban égve várjuk az enyhülést a 35 fokban....

Aiden szombaton hozott forró húslevest. Cuki volt, édi volt, de aztán rájött, hogy nem ez a tuti megoldás arra, hogy életet leheljen belém... Aztán hozott dinnyét, hogy a folyadék csak kell... Tényleg haláli aranyos volt, ahogy tipródott, hogy ő most mit csináljon, én meg mondtam, hogy igazán nem tehet semmit, nyugi, majd túl fogom élni. Éssssssss: csörgött a telefonja. Felvette, beszélt-beszélt-beszélt, majd bárki volt is telefon túlsó végén, azt mondta neki:

-..... nem, a barátnőmnél vagyok. Beteg..... A XXX. kerületbe. Szerinted van itt ügyeletes gyógszertát?

Én meg csak pislogtam ki a fejemből... Barátnő lennék? ÉN?!???


UI: Bárkinek bármi tippje van, hogy mi a jó eget kezdjek magammal, az ne tartsa vissza eme életmentő értékes infót!












2016. július 8., péntek

Teljes szívből

A szerelem akkor jön, mikor már nem is kell. Mikor az esendő lelkünk megkeményítjük, és azt mondjuk, most már elég. Nincs több álmatlanul átforgolódott éjszaka, nincs több agonizálás és epekedés. Elég, mert öregek vagyunk, elég mert már nem hiszünk, elég mert olyan darabokban van az ember szíve, hogy már nem is dobog, és biztos benne, hogy sosem fog többet....

Aztán... aztán a legváratlanabb helyzetekben ott áll Ő, a szeme élénk, a hangja izgatott, a keze szinte zizeg, és mikor legyintenél, hogy ugyan, hisz mint a többi, ő is csak füllent. Hárítasz, nem engeded, de a szeme.. A szeme élénk, és rád figyel, téged néz, azt akarja, hogy mesélj, hogy maradj, hogy ne menj, hogy mikor láthat, és te....

Te is érzed, hogy maradni akarsz, hogy nem akarsz már visszamenni dolgozni, bánod a leszervezett, lemondhatatlan programokat, összeszűkül a gyomrod, a kezed picit már neked is remeg, matatsz a ruhádon, és olyan, de olyan ostobán nevetsz a viccen, biztos idiótának néz, hiszen Ő... Ő milyen okos, milyen vicces, milyen kedves! Milyen jó az illata, mennyire szép a szeme, a  mosolya....

Tegnap este Lakóbarát egy új fodrásznál járt, és igen, szerelem első látásra. Lebeg a föld felett, mire én felkeltem már körbe repkedte a lakást, tánc lépésben főzött nekem kávét, csacsogott, néha elrévedt, fél percenként nézte meg, hogy jött-e üzi (jött), és, és, és... Hiszen tudjátok. Az a szerelem, ami magában hordozza a láblendítős csók ígéretét....

Szurkoljatok! Szorítsunk nekik együtt, hogy nekik sikerüljön. Hogy náluk a nagyszerelem beteljesedjen, hogy együtt lehessenek, hogy legyen ennek a szerelemnek egy boldog zsörtölődős, de szerelmes öregkor a vége. Sok unokával, meg mindennel. Mert ha valaki megérdemli az igazi szerelmet, akkor ő bizony Lakóbarát.


Vissza. Akarok. Menni.