2016. augusztus 31., szerda

Anyum a kincs, meg a kajás táska



Én írtam:

> Hali Anyu!
>
> Ma megvilágosodtam. Ami Neked kreatívkodást és tehetséged megcsillogtatását
> jelenti :D (neeem, még véletlenül se plussz meló... áááá dehogy)
>
> Szóval az van, hogy otthonról hordom be a kaját meg a kávét meg a vizet és
> minden reggel úgy nézek ki mint egy málhás paci. Így arra gondoltam, hogy
> milyen jó lenne egy tuti kajás táska, az én spéci igényeimhez... Khmm.....
>
> Éssss Anyuuuuuuuuuuuuuuuuuuuu, nem akarod megvarrni???????
>
> LÉÉÉÉÉCCCCiIIIIII
>
> Nagyjából már ki is találtam milyen lenne szuper.....
>
> LÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCiiiiiiiiiiiiiiiiiii
>
> KÖSZIII
> PUSZ
>

Anyu válasza:


>>na és mijen lenne



Én írtam:

>>> Majd felhívlak. A milyen LY ;D


Anyu válasza:

>>>>látom nem kell a táska







2016. augusztus 30., kedd

Kiakadt

...és akkor kiakadt....

"mert ezek csak arról akarnak hallani, hogy milyen csodás a párkapcsolatom. Hogy várjuk a közös édes gyermekünket, hogy tervezzük az esküvőt. Ha elhagyja a számat, hogy én egyedül is boldog vagyok, úgy néznek rám mint valami leprásra. Mondjuk az is lehet, hogy elcseszettül irigyek. Mert csak mondják és mondják hogy mindenki mellé kell társ. De ők gubbasztanak otthon. Kizárják magukat mindenből, mert fészket raknak. Ja. Fészket. Szerintem van aki azért nem beszél velem, mert nincs pasim. És ugye ugyse értem meg."


És mondta, és folytatta és abba nem hagyta....

Én meg megértem. Még igazat is adok. Pontosan tudom, hogy barátnők a "nekem már ő a fontos" szöveggel lemondják a közös programot, vagy nem is reagálnak a meghívásra. Jó, alapvetően nem jönnek el soha sehová. Meg a telefont is nehezükre esik felemelni. Mert ők családosak, és ez rengeteg plussz. Valójában nekem hívni meg kényelmetlen őket, mert a de hát mi a baj? miért hívtál?-ra most mit mondj? HOgy csak úgy? És nem értik. És pislognak,meg jönnek azzal a szöveggel, hogy azt hittem a mi barátságunk ennél többet elbír....

Az a baj, vagy is nem baj, vagyhát... Megszoktam, engem már annyira nem vág földhöz, hogy a barátnőknek elkezd csak a pasi létezni, a pasi barátai, a pasi élete, A PASI. Hogy nem hívnak. Mert, tudom, ha kellek majd fognak. Más kérdés, hogy nekem ez így jó-e. De most nem erről van szó.

Hanem arról hogy amig én ezt már egész jól lerázom magamról, mert aki fontos az nem csak a gondjaival hív fel, hanem csakúgyból is, és nem akarja rámnyomni a "szivemnekediseljönanagyő" dumát. Na. Én lerázom. Lakóbarát érzékeny lelkét viszont úgy marják az ilyen ügyek, beszólások, annyira bántják, és van annyira jó, hogy nem küldi el őket melegebb éghajlatra. Csak tűr.... Én meg vigasztalom.... És bízok, hogy én nem leszek ilyen...


és persze, sose tudhatod mi megy a mások tökéletes világának hátterében....






2016. augusztus 29., hétfő

Táska a kajához.

Ebédre általában szépen kiszámolt kalóriás mini full egészséges adagokat rendelek magamnak, viszont a tízórait és az uzsonnát otthon pakolom össze, plusz a magam főzött kávét hozom be minden reggel és ráadásul kis citromos vizet (másfél litert) is bepakolok.

Na most az a helyzet, hogy ezek csudiszupi Mango-s Tezenises csodatáskák méretre majdnem jók lennének, de kb két hordás után elszakadnak, nem bírják a strapát. Van, hogy beleszuszakolok mindent a "kis ritiklimbe" (valójában ezek mindíg bigbag-ek), de azért ha abba esetleg kifolyik a lecsó, vagy joghurt vagy bármi, hát... az enyhe kifejezés, hogy kellmetelen.

És lelkem rajta keresem az ideális kaja hordót. Nem. Nem akarok szatyorral járni. Nem akarok nejlonzacsis szatyorral járni... De akkor mivel?!

Tipp? Ötlet? Bármi???

Tudom. Legyek fényevő, de attól én valójában nagyon hízok, mert azt zabálom....



Nada*

Ma annyira béna voltam spanyolon, hogy el is ment tőle a kedvem. Igen, fáradt voltam, az agyam sem pörgött fel, és hétfő reggel, de akkoris.

És amikor kérdem én magamtól, hogy Bogaram, látod a naptárad??? Áruld már el a fészekes fityfenén fütyülő réztollú rekedt hangú bagolynak, hogy mi a lópikuláért húzod ennyire túl a húrt? Hová rohansz? Ki elől menekülsz?
Akkor képzeletbeli önnönmagam leszegi fejét, kerül a pillantásom, rángatja olyan anyusan a vállát, hogy hát miért ne? Én élvezem. Komolyan. Tényleg.... Nagyon...

Aha...

Ezért volt megváltás a péntek esti kanapé parti hogy végre egyedül lehettem. Én, Dió, a kanpé, egy pohár rozé, és az este nyolckor bealvás.... És a csend. A nagybetűs CSEND.

Hajajjjajjj....



*semmi





2016. augusztus 25., csütörtök

Mindenre igen

- Hát úgy tűnik, ma este bármit kérdezek Tőled, mindenre igen a válasz.
- Igen.
 - Azt tudod, hogy ez egy veszélyes játék. Kérdezhetek olyat is, amire nem biztos hogy igen-t akarnál mondani.
- Mindenre igent akarok mondani.
- Hmmm... Hát most azért bujkál bennem a kisördög, hogy olyat kérdezzek, ami...
- Kérdezz. De kérdezni pont olyan veszélyes, mint igennel válaszolni.
- Ebben van valami.
- Igen.
- Most kérdezzek olyat amire igen a válasz és lesápadsz?
- Igen. De kettős játék. Szerintem elfutnál, ha azt mondanám, hogy igen.

Majd hosszan farkas szemet néztünk Aidennel és inkább nem kérdeztem tőle semmit.....



2016. augusztus 24., szerda

HÖFÖ - khm...

Aszonta a spanyol tanárom, hogy minden órára fordítsak le egy Enrique Iglesias számot, mert előző órára egész jól ment a "Tengo la camisa negra". Valójában tök jó ötlet, könnyebben ragadnak a szavak meg a szófordulatok.

Így tegnap este 11-kor lelkesen neki álltam lefordítani a "Hero" című számot. Közben nyilván ezt hallgattam, mert a kiejtés fontos, és el is mélyedtem benne rendesen, mikoris Lakóbarát kicsit spiccesen hazaért és egy bonyolultabbnak tűnő sor szép fordításáról megkérdeztem a véleményét:

- Szerinted az jól hangzik? " Hideg bőröm borostája égeti az ajkad"
- Őőő... Nagyon. De figyelj, ő adta ezt a számot?
- Nem. Én választottam.
- És tuti ezt akarod?!
- Hát ezt ismerem. Miért?
- Őőőő... Képzeld el ahogy felolvasod neki az eredetit meg a fordítást. Khmmm....
- Ó. ÓÓÓ!!! Jó. Inkább keresek egy másik számot. Legközelebb meg inkább mondja meg melyikkel küzdjek. Ne röhögj!
- Elképzeltem a latinos szenvedélyt ami kialakul a konyhában míg spanyolt tanultok. Majd fertőtlenítsd az asztalt.
- Látom, jó tanárod voltam.
- Ugyan... Majd korán elhúzok, hogy égethesse a bőröd a borostája.





2016. augusztus 23., kedd

"Magamhoz kötöztem egy embert, aki nem tud védekezni ellenem, mert szeret. És én nem szeretem. Ki van szolgáltatva. És ez a legnagyobb bűn. Kiszolgáltatottá tenni valakit. Mert ebben a viszonylatban nem tudhatod, milyen apró mosollyal, apró szóval ölöd meg a másikat."

- 90 éve született Hernádi Gyula író.











 (Kép: Henn Kim/Pinterest)


(Forrás: WMN - Facebook)

"A" kérdés

- Segítek mosogatni...
- Nem kell, bedobálom gyorsan a cuccokat a gépbe.
- Segítek!

...

- Mond! Mit nem lehet a többiek előtt megbeszélni.
- Ennyire átlátszó volt? Előtte ülj le, akarok valamit kérdezni.
- Ajajaj.
- Előre jajongsz?!
- Hát. Tudod, vannak olyan kérdések amire nem jó válaszolni, és abban sem vagyok biztos, hogy hallni akarod a választ.
- Hülye vagy. Még kérdésre se kapok esélyt. Remek.
- Na jó. Kérdezz. Egy pohár bor már van bennem, lazább lesz a válasz adás.
- Tök hülye vagy.
- Mond, mielőtt meggondolom magam.
- Szeretném, ha latinoznál velem.
- Hogy a mi?!
- Tudod, standardet leadom, neked hiányzik a salsa, a párom külföldre költözik, és amúgy is. Tök jók vagyunk együtt.
- Őőőőő... Te most tényleg versenytáncról beszélsz?! VELEM?!!!??? Te vagy a hülye kettőnk közül.
- Na, gyere, igyál még egyet, aztán mondj egy igent...



Most nem mondom, hogy nem tette a bogarat a fülembe... De millió ellenhang szól a fejemben, hogy miért NEM. És az csak egy, hogy nincs ilyen gazella testem. Meg ritmus érzékem. És kizárt hogy magassarkúban én így lebegjek....





2016. augusztus 18., csütörtök

184+7,5

Szerelemes vagyok. Úgy igazán. Úgy isten igazán. Úgy nagyon nagyon. Olyan tapsikolósan nagyon. Olyan gyomor összerándítosan nagyon. Nem szalmalánggal, már hetek óta tart.

Azon felül hogy ennek a szerelemnek irdatalan ára van, és nem is Ő jön a listán a sorba, hanem egy dögös vörös, de az érzelmeknek nem lehet megálljt parancsolni.

7,5 centis sarka van. Ha felveszem, még éppen NEM érem el a kritikus 190 cm-t. Éppen nem.... Ez egy akkora szerelem.... És tudom, hogy életre szólna.

Hisz innen van a csizmám is, 6 éve. 6 éve jóban rosszban csizma. És még mindíg úgy néz ki, mintha vadi új lenne. És kényelmes, és megjárta velem a fél világot, és imádom azt a csizmát. Hát akkor egy ilyen karakteres csoda?

Ó... Komolyan látom benne magam, mint modernkori boszorkány.

Igen, mindenfélét beleképzelek, hogy megvehessem, hogy indokom legyen megvenni... ajajjjj.... De hát akkora szerelem.

Mert ebben egy dögös modern boszorkány lennék. Egy ellenállhatatlan díva. Egy istennő... Hmm... Egy magányos magaslatokba törő istennő*... De kit érdekel?!

Óóóó... agonizálás, te mindennapok megrontója. Óh.... Te drága hétköznapi lét, a rezsi számláiddal, hogy megakadályozol egy ilyen ritka szerelem beteljesülését. Fűtés szezon, te céda, hogy neked kell adnom, azt, amit valójában Szerelmemet illeti. És minden, de minden egyéb kötelező költsége az életnek... Hát miért nem lehet ő az enyém?!....








*amúgy is ezt jelenti a nevem, akkor meg?!







2016. augusztus 16., kedd

Napi okosság

mikor a "katyvasz hullámok összecsapnak a fejem felett"*, mindig eszembe jut az első munkahelyemről az egyik ex kollegina, akinek olyan csodás egyenes, egyenletes és "felfelé" ívelő élete volt (most az jutott eszembe hogy egyenes vonalú egyenletes mozgást végzett"), hogy na neki ez volt a szavajárása:

"...az életed pontosan olyan bonyolult amennyire te magad bonyolítod..."

Ő nem bonyolította. Ő mindig full tudatos volt.

Nyilván sose érezte (szerintem) az egekbe emelő szerelmet és a mélybe lökő utálatot. Meg alapvetően semmiféle szélsőséget nem élt meg. Sose láttam a haját tépdesni, a kezeit tördelni, vagy csak hogy gyomor idege lenne. Vagy hogy bármi olyat tett volna ami bekavart volna a hétköznapjaiba. És én  ezért egyszerre csodáltam és utáltam.

Ahelyett, hogy kussoltam volna és megtanultam volna mellette hogy kell ezt csinálni....

Oroszlán horoszkóp, skorpió aszcendens. Valaki azt mondta hogy gyakorlatilag a megtestesült önpusztítás.
Hát.
Ja...

Mi lenne ha hinnék is ezekben úgy tényleg.....


*azért még kezelhető, csak semmi kedvem hozzá. de muszáj. mert a cunami amit okozhat, az már nem lesz mókás. vagymi.


2016. augusztus 15., hétfő

Na ne már...

Hát most komolyan... De tényleg.


Csetelek egy ismerőssel, (nem, bammeg, nem barát, ismerős). és LECSESZ! hogy hát miért nem szóltál hogy születésnapod van, köszöntselek fel!

Olyan hisztit levert, hogy én mit képzelek, hogy ez így neki milyen kínos, milyen ciki, és hogy igazán.... Komolyan, csak a fejem kapkodom... Hát végülis megírtam neki, hogy ezt most inkább gondolja át.


És nem érti. Nem érti bammmeg....

Asszem a hercegnős viselkedés alapkritériuma, hogy ha "hibázunk" (mondjuk, ez nem hiba, mert már miért lenne hiba? nem vagyok fontos, akkor nem vagyok fontos, nem gáz, nekem se fontos mindig mindenki), akkor azt a hibát is úgy kell beállítani, hogy a másik tehet róla, és hihetetlen nagy bűntudatot kell benne generálni.


De most komolyan... Léteznek ilyen emberek? Jó. Oké. Egészen két perce nyert bizonyosságot, hogy léteznek. Csodás.





Cseresznye szín ajkak

- Hogy neked milyen szép színű a szád!
- ? Most komolyan mondod?
- Felkented az új rúzsod?
- Dehogy... Zuhanyozni nem bírok, nem hogy sminkelni....
- Jaaaaaaa... Most hogy jobban megnézlek, tényleg. Annyira sápadt vagy, hogy cseresznyeszínűnek tűnik a szád.


A hétvégén megint beteg voltam. Vagyis még mindig az vagyok. Fáj a gyomrom, alig kapok levegőt, hol lever a víz, hol megfagyok. A bőrömhöz bármi hozzáér, fáj. Irgalmatlanul fáj. De a legrosszabb, hogy olyan szinten voltam szombaton és vasárnap gyenge, hogy szavakba nem önthető. A vizes poharat nem bírtam megemelni, szívószállal ittam... Asszem mostanában megint sokat betegeskedem.

Nem tudom. Nem tudom, hogy ennyire túlhúztam magam mostanában (simán lehet, másfél hónapja egyetlen szabad pihenős napom nem volt, még akkor is ha azt nézem, hogy sok volta buli/haverok/kikapcsolás). Szóval valami nem okés. Ma be kellett jönnöm dolgozni, de konkrétan a vezetésbe elfáradtam. 


Ha most lelki mélységekbe akarok alásüllyedni, akkor azt mondanám, hogy azért van gyomor gondom, mert valamit nem bírok megemészteni, és azért fáj a bőröm, mert nem akarom hogy hozzám érjenek, az egész helyzet meg alapvetően nyom, azért nem kapok levegőt.


Esetleg nem ennyire túlszofisztikálva simán gyenge az immunrendszerem és allergiás vagyok...






2016. augusztus 11., csütörtök

Most akkor mit is jelent az a bizonyos szó?!

Szeretlek.


Ha én azt mondom, "szeretlek" akkor én ezalatt az értem, hogy tiéd az időm, az energiám, a pénzem, a simogatásom, minden lehetőségem, megértésem, a törődésem, az aggódásom, a gyengédségem és mond, mit tehetek érted, hogy Neked jó legyen.

A "Múlt"ban valaki szerintem szinte betegesen nem mondta hogy szeretlek. Én azzal vádoltam, hogy félt az elköteleződéstől, ő pedig egészen más értelmezést adott a szónak. Amit értettem, de mivel én nem ezt érzem, és meglehetősen régen "zaklattak" azzal, hogy ilyeneket mondajanak nekem, így konkrétan pszihés problémának éreztem nála.


Erre most....

Pár napon belül pontosan ezzel találkoztam, két különböző pasi mondta, hogy "szeret".

Na most... Pont nem azt érzem, amit én gondolok, amikor a szót tudatom, sőt! Az egyik esetében inkább azt érzem, hogy

szeretlek, ezért az enyém az időd, az energiád, a simogatásod, minden lehetőséged, a megértésed, a törődésed, az aggódásod, a gyengédséged és mond mit teszel értem ezért, hogy Nekem jó legyen.

Gondolom feltűnt a különbség... Ehhez jön még a nyomás és a kényszer, hogy viszont mondjam. Én nem dobálózok ezzel a szóval. Én ha valakinek mondom, írom, komolyan gondolom. Legyen az barát, testvér, szerelem, nő vagy férfi. Bárkinek mondom, én akarok adni Neki és nem azt várom el, hogy nekem adjanak.... csak mert szeretek...

Most komolyan. Hülye hasonlat, de rohadtul örülhet a disznó is, mikor azt mondják neki, hogy szeretem a sonkát.

Vagy bennem van elromolva valami, vagy a világban....



2016. augusztus 10., szerda

Inkább lapozzunk

Itt az ősz.

Tegnap este sikerült úgy megázni Dióval, hogy az éppen amúgysem túl jó karban lévő ebem végig tüsszügte az éjszakát, én meg fájós torokra, és hidegrázásra ébredtem.

Mert hogy a pasik... Vagyis inkább az emberek...

Komolyan Ti mi a fészkes fenét csinálnátok, ha láttok két nőt a zuhogó esőbe szerencsétlenkedni egy babakocsival meg egy kutyával? Egészen jól látszik, hogy a babakocsinak valami nyűgje van... Nem állnátok meg? Nem kérdeznétek meg, hogy már úgy mégis hobbiból vagy hülyeségből áztatjuk szarrá a gyereket, a kutyát meg magunkat?

Úgy mentek el mellenttünk az emberek, hogy vagy ránk se néztek. Senki. Ha tehetik tuti a fülüket is befogják, hogy ne hallják a gyereksírást. Értem én, hogy ez egy egoista, önző szar világ. De bassza meg...

Hát de tényleg... Ki is ábrándultam az emberekből.

Tényleg igaz a mondás, hogy minnél több embert ismerek, annál jobban szeretem a kutyám....


2016. augusztus 9., kedd

Szabadság

Egy nap szabit vettem ki tegnap az életemből. Alapvetően iszonyatosan régen csináltam ilyet, mert nagyjából egészéből mondhatni teljesen elégedett vagyok azzal, amim van, amim lehet.

A napokat úgy élem, vagy inkább úgy élem meg, hogy legyen minden nap picit jobb, mint az előző. Kevesebbet kritizálok, kevesebbet drámázok, többet figyelek, önzőbb vagyok, és néha valóban hülye picsa, de ha nekem ez így jó, vagy jobb, akkor marad és élhetőek a hétköznapok.

Szóval tegnap ebből a viszonylagos jóság hegyből mégis szabadságoltam magam.

Lustultam, csokit ettem, mesét néztem, cseteltem, Duna-parton hekkeztem, kávéztam és shoppingoltam, majd egészen hajnalig borozgattunk.

Egyszerűen csak nem gondoltam a holnapra....

Jó lenne azt mondani, hogy több ilyen nap kellene, de a több ilyen nap nem visz előre. Hm... Ez inkább egy ritka kincs, amit el kell tenni dobozba, és néha mosolyogva elővenni és nézegetni... Mert egy viszonylag sínen levő jó életből nem mehet szabira az ember, ha úgy érzi, hogy neki sok és fáj.. Hisz ez csak hiszti. Mindenért dolgozni kell, elengedni kell, tanulni kell...

Tudjátok, FLOW elmélet....

Így most vissza a valóságba....





2016. augusztus 8., hétfő

Egy vérből....

Tudjátok, van két húgom. A nagyobbik az egyik legjobb ember a világon. Egy földre szállt angyal. Bár fele olyan "jó" lennék, mint ő. Türelmes, kedves, édes, szeretehető, mindig őszinte, mindig vicces, segítőkész és gyönyörű. Olyan ember, akivel jó lenni....

A kisebbik. Hm. NEm jövök ki vele. A hétvégén pedig eljutottam arra a pontra, hogy most már pont leszarom. Én próbáltam. Komolyan próbáltam jó testvér lenni, próbáltam lenyelni tőle mindent, viszont most elegem lett.

Nézem ezt a rosszindulató nagyképű idegbeteg önpusztító egoista fúriát és figyeltem magam, ahogy távolodok tőle. Bosszantott, hogy teheti ezt magával/velünk. Hogy mit gondol, mégis meddig mehet el... A mások sértegetésében, abban hogy milyen szolgálatot vár, hogy hogy beszél, hogy csak magával foglalkozik, hogy mégis? Miért nem kaphat egy ordas nagy pofont?

A családunk dinamikája valahogy úgy alakult, hogy rá mindig az volt mondva, "hagyd ő a kisebb" vagy "dehát ő ő". Mindig minden hülyeség elnézve és megbocsájtva neki. Mindig. Mindent.

Egy évben háromszor találja meg a nagyőt, összeköltöznek 1 hónap után, majd nagy sebbel-lobbal szét. Most is ez van, az ő tökéletes jóképű gazdag nagyője nem is olyan csodás. Két hete kipakolta a szobáját, hogy cuccol örökre az igaz szerelméhez, hisztizett, hogy mindenki vegyen ki szabit és segítsen neki, és hogy ott aztán azonnal legyen rend és csinálják meg neki ezt meg azt, mert ő ő. Most meg előadta a nagy drámát, hogy kirakta a pasi....

Sírt Lakóbarátnak, aki mérhetetlenül sajnálta. De csak mert Lakóbarát egy elmondhatatlanul jó ember, és nyilván, nem látja azt amit én már évek óta. Pötty baráttal kikezdett, mert őt senki nem tekinti nőnek, és hogy majd Pötty. És mindenki szíve megesett rajta. Pötty és Lakóbarát is azt mondogatta, hogy jajj szegény lány... hát milyen... jajajajajj hogy sajnálják.

Én pedig néztem a 3 havonta ismétlődő drámát. Hogy Kisebbik Húgom mennyi mindent megtesz mennyi midnenkiért, hogy őőő, és hogy őőőőőő...... Szégyellem magam, de semmiféle érzelmet nem váltott ki belőlem. Néztem, hogy berúgva szétszívva előadja ezredszer is ugyanazt a drámát, csak most talált olyan közönséget, aki még lelkesedik az előadásért. Tudtam, hogy ahogy a pia és drog hatása elmúlik egy kis dög lesz, akinek komoly agresszió kezelési problémái vannak, akinek határozottan orvosi segítség kellene, vagy csak egy jól irányzott anyai pofon....

Elfáradtam benne... Elfáradtam, hogy folyamatos célpont vagyok, mondván, mindenki hozzám hasonlítgatta, és hogy neki az én általam húzott nívó szintjét kell elérnie, és ezért... ezért ő nem is tud az én jó testvérem lenni. (?) Meg hogy merev vagyok. És a diplomám tolom mindenki arcába. Hogy nem tudok élni, hogy besavanyodott vénlány vagyok, stb., stb.... Mindezt a barátaimnak is elmondja.

Mert ő... Ő rá nem figyel senki... Ő szegény elnyomott.... Ő, aki úgy szeret és segít másoknak, és ő,  hát ő, ő tényleg komolyan mindent meg tesz....

Hidegen hagy. Nem mozdít meg bennem már semmit a drámája. Annyi energiám beleöltem... Már legyinteni sincs kedvem. 27 éves. Nem az én dolgom. Felnőtt ember.

Sose hittem volna, hogy eljön a pillanat, mikor nem akarom majd tartani a kapcsolatot mindenáron a tesómmal. 
De eljött.
És én elengedem.

Ha bajba kerül úgyis hív. Akkor mindíg hív, hogy oldjam meg helyette. Hiszen csak akkor hív....



2016. augusztus 4., csütörtök

Suttyó belém parkoló



Alig aludtam, két kávé se segített és olyan hiszti van rajtam, hogy öröm nézni.


Mondjuk van okom a hisztire. (Arra az ember mindíg talál okot). Az van, hgy valami idióta seggfej beleparkolt a kocsimba és az első lökhárító lámpástól, műanyagostól mindenestől lepattant. Talán nem kell kicserélni. A szomszédomnak szóltam, hogy most akkor mi?!


... tök jó fej volt, összelegóztuk a kocsim. De érezetően húz a kormány, szóval elég nagy ütést kapott. Természetesen olyan helyen parkoltam, ahol nem láthatta a térfigyelő kamera. (tudom, mert a múltkori ablakbetörésnél összes kameraállást több napon keresztül végignéztem).


Természetesen nincs cetlim telefonszámmal, vagy egy bocsi-val.


A jóéletbe!!!







2016. augusztus 3., szerda

Gondolkodj, de tényleg.

Gondolkodtam. Tényleg. Erre nekem nincs szükségem.

Az utolsó pasi, aki a fejemhez vágta a kapcsolatunk szenvedős végén, hogy gondolkodjam, a bezárt autóm kilincsét rángatta, hogy maradjak. Hogy ne menjek. Ne hagyjam el. Gondolkodjak már el azért. De tényleg.

Szürke színű a szemem. Aki ismer, tudja, pontosan tudja, hogy ritkán szürkül be az én zöld szemem. Most, ahogy a WC opálosra kopott tükrébe néztem, még engem is megdöbbentett, hogy mennyire gyilkos szürke. Mintha nem is én lennék.

A hidegvizes csapot annyira elzártam, hogy olyan lesz megnyitni, mint ha ki akarnák húzni az Excalibur-t.

3 éve. 3 éve pünkösdkor telt be ennyire a pohár. 3 éve éreztem pontosan ugyanezt.

Nincs "Egyszer". Nincs "Lethergo". Nincs Párizs. Nincs .unk. Már nincs semmi.

Gondolkodtam, és most szabadon engedem a haragom. A fájdalmam. A kétségbeesésem. Rázúdítom, mert miért ne haragudhatnék rá féktelenül és végnélkül? Attól még lehetek hálás és imádhatok minden egyes elmúlt boldog percet, de utálhatom a kínkeserves éveket. Percek az évekkel szemben... Szabadon engedem és elengedem.

Hisz nem bánthat többé. Zörgős csokoládépapírba csomagolt nosztalgia, hogy az igaz szerelmet is átélhettem. Voltam ilyen szerencsés. De most, most már nem bánthat többé. És nekem nem kell megkímélnem őt. Eddig védtem. Már nem kell. Miért? Minek? Nem értékelte. Nem kellett neki...

... amúgyis. A vágy halála a beteljesülés...

... akkor most alkotok valamit ami örökké él....

Most már gondolkodom. Végre.




Még valami.... Fogalmad sincs mit vesztettél!










Havi baj

X nappal ezelőtt:

- Még mindig nem jött meg...
- Mennyit csúszik?
- 3 napot.
- Hm.. Az nem is sok...
- ?!????
- Nyugi.


Tegnap:

- Hát most már igazán, komolyan... Még forró vízbe is ültem.
- Rágörcsölsz. Hagyd már. Nem vagy terhes.
- Honnan tudod?!??
- Nincs olyan mákod....

Ma:

- Megjött már?
- Nem.
- Az baj.
- Komolyan?!??? KOMOLYAN?????
- Van egy rosszhírem.
- Mi?
- Nekem megjött.
- Dehát neked még nem is most kell hogy megjöjjön!!!
- Őőőő... ja... szerintem se. Várj, megnézem... Hm.. De. Napra pontos.
- Te nem is tudod mikor kéne megjönnie?!???
- Nem.
- MIÉRT?
- Minek?
- Nem veheted ennyire lazán.
- Én nem leszek terhes. Nekem nem fog becsúszni. Van tesztem. Megcsináljuk?

És 10 perccel később Lakóbarát már megnyugodva szürcsölgette a grépfruttos vizét. Mert csak simán késik. Persze értetlenkedett, hgoy én miért állok ennyire lazán hozzá, és hogy lehet így, és miért? MIÉRT????

Hmmm.... talán azért, mert már nem is lenne akkora tragédia? Vagy mert velem ilyen ugyse történhet meg?













2016. augusztus 1., hétfő

Update...

... amíg én suttyomban szégyenlem magam és az anyagi világtól való teljes elfordulást tervezem, addig azon barátaim, akikkel most a hétvégét töltöttem, már szervezik a következő ivós bulit, mert ez milyen álllat volt... És mind így gondolja... MINDEGYIK!

Hát. Nézőpont kérdése.

Most akkor mégse legyek mély spirituális lény?!

... Ezek olyan hülyék...

XD



Mi fér bele 5 elborult napba?

Legszívesebben most eltemetném magamban az elmúlt 5 nap emlékét. Legfőképpen azért, mert.. Hát nem én voltam most a legjobb barát. Ahogy most valahogy egyikünk se volt a másik legjobb barátja. Most mindenki elcseszett önzőn viselkedett, kivéve Lakóbarátot, aki meg is szívta. Mert ennyi önző barommal összezárva lenni 5 napig... Hát...

Továbbra is fenntartom, hogy Lakóbarát egy földre pottyant angyal. Sőt. Végtelen türelemmel rendelkező szeretet gombóc, aki ennyi önző, szemétládát elviselt.

Fesztiváloztunk, ittunk, pasiztunk, csajoztunk, szemetek voltunk egymással és másokkal is. Vagyis... lehet, hogy a fáradtság mondatja velem. Nem is tudom...

Dehogynem. Azt tudom, hogy többet ilyet nem akarok. Hogy elég volt. Nm az önzésből, hanem ebből. Egyszerűen nem kell tovább bonyolítanom az amúgy is túl bonyolult életem. Le kell tisztítani. És ki kell szedegetni belőle azokat a részeket, amik ...hm... zavarosak.

Nem lehetek ennyire dühös.

Nem csinálhatok ilyen ámokfutást.

Meg kell végre békélnem.

Nem zaklathat fel ennyire minden.

Most úgy nem akarom ezt a hétvégi szerű viselkedést, mint nem is olyan régen azt a bizonyos számomra NAAGY jelentősséggel bíró szombatot, mikor végig bőgtem a napot, megettem egy mázsányi csokit, belefulladtam a pille cukorba, és nem is tudom mi úsztatta el az egész lakást. A taknyom, vagy a könnyeim. Mert megszakadt a szívem.

Kicsit most is ezt érzem.

Le kell állni, fel kell állni, NEKEM. Nem másnak. És végre használni az agyam.

Mert van.

Tudjátok, a FLOW-elmélet...

Elegem van. Változás kell...




Változnom kell.







Vissza. Akarok. Menni.