Gondolkodj, de tényleg.

Gondolkodtam. Tényleg. Erre nekem nincs szükségem.

Az utolsó pasi, aki a fejemhez vágta a kapcsolatunk szenvedős végén, hogy gondolkodjam, a bezárt autóm kilincsét rángatta, hogy maradjak. Hogy ne menjek. Ne hagyjam el. Gondolkodjak már el azért. De tényleg.

Szürke színű a szemem. Aki ismer, tudja, pontosan tudja, hogy ritkán szürkül be az én zöld szemem. Most, ahogy a WC opálosra kopott tükrébe néztem, még engem is megdöbbentett, hogy mennyire gyilkos szürke. Mintha nem is én lennék.

A hidegvizes csapot annyira elzártam, hogy olyan lesz megnyitni, mint ha ki akarnák húzni az Excalibur-t.

3 éve. 3 éve pünkösdkor telt be ennyire a pohár. 3 éve éreztem pontosan ugyanezt.

Nincs "Egyszer". Nincs "Lethergo". Nincs Párizs. Nincs .unk. Már nincs semmi.

Gondolkodtam, és most szabadon engedem a haragom. A fájdalmam. A kétségbeesésem. Rázúdítom, mert miért ne haragudhatnék rá féktelenül és végnélkül? Attól még lehetek hálás és imádhatok minden egyes elmúlt boldog percet, de utálhatom a kínkeserves éveket. Percek az évekkel szemben... Szabadon engedem és elengedem.

Hisz nem bánthat többé. Zörgős csokoládépapírba csomagolt nosztalgia, hogy az igaz szerelmet is átélhettem. Voltam ilyen szerencsés. De most, most már nem bánthat többé. És nekem nem kell megkímélnem őt. Eddig védtem. Már nem kell. Miért? Minek? Nem értékelte. Nem kellett neki...

... amúgyis. A vágy halála a beteljesülés...

... akkor most alkotok valamit ami örökké él....

Most már gondolkodom. Végre.




Még valami.... Fogalmad sincs mit vesztettél!










Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Ex-APK

180 fok

Fehér ing