2017. január 31., kedd

Very short lovestory

Szinte hihetetlen, hogy 4 hónapja még a létezéséről sem lehetett tudni. A pasinak, a férfinak. Élete párjának. Döbbenet, hogy meglátni és megszeretni, és érte tényleg mindent odaadni. Hihetetlen, hogy a szerelem mit képes kihozni egy nőből... A tervek, a vágyak, az álmok... Hirtelen minden valóság, a pasi vicces, barátnőm gyönyörű. Barátnőm okos, a pasi tájékozott. Optimisták, megtalálták egymást. Jókor jó időben. Szeretik egymást, nem akarják egymást megbántani, együtt akarnak élni. Közös élet, közös gyerek, közös jövő. Minden olyan tökéletes. És még a megismerkedésük harmadik havi hóforudlója előtt lefoglalózták a közös lakást. Olyan romantikus, annyira boldogok. Olyan cukik.

Khöm....

A fenti bekezdésben próbáltam nagyon romcsi lenni, de. Egyrészt, nem az én dolgom. Másrészt semmi közöm hozzá. Harmadrészt... Ismertek. Anyáskodom. Nem kéne. Féltem. Nem kéne. 

Az én tapasztalataim alapján három hónap az bakfity, nem alap egy... nem alap. Semmire. Meg a gondolat meneteim alapján sem. 

Kérdeztem. Rákérdeztem, hogy ha ő nem is lát a rózsaszín kulimásztól (ami szerinte 15-20 év múlva fog elmúlni. Komolyan gondolja), azért én mint a realista/szkeptikus/gonosz barát kicsit... Hmm... értitek. Megtettem a kötelességem... 

Én nem ilyen vagyok. 

Oké, az én oldalam se jó. Ez a maximális bizalom hiány. Nyilván. És meg amúgy is. Hiszem ha látom és nekem bizonyíték kell, mert ígérni szépeket tudtak, aztán tessék, 33 évesen barátnőmért aggódva sírom szanaszét a párnám éjjel és én nem alszok semmit, mert féltem... 

Hát. 

Tudom. Hülye vagyok. 




2017. január 30., hétfő

Sohavégetnemérős

Végeláthatatlan az idei tél. Általában véve negyven fokos lázban égve várom a tavaszt és a taknyomon csúszva könyörgök egy kis jó időért. 

Ki akarok járni hajnalban futni. Dióval órákat akarok sétálni esténként egy szál vékony pulcsiban... És ezek már már megvalósíthatatlan vágyálomnak tűnnek.... Az meg, hogy nem kell mislenbabának öltöznöm, ha csak öt percre megyek le, vagy nem kell a dupla zokni, vagy ha szellőztetek, akkor 2 perc után nem lógnának jégcsapok a csillárról.... áhh... hihetetlen hogy volt ilyen...

Ez a hideg, ez a szmog, ez igazán véget nem érős.... 

Pedig jó lenne...

Adjunk be valakinek valamiféle petíciót, hogy mi köszönjük, adónk 1%-ért cserébe lemondunk erről a rémes időjárásról?



2017. január 18., szerda

Rózsákról...

... udvarias NEM után is hajthatatlan. 


Mert én vagyok számára "A NŐ", csak sértett büszkeségében ezt nem vette észre. Nem vette észre, hogy ÉRTEM megéri küzdeni, megéri megtenni mindent. Hogy velem nincs manír, hogy nincs muszáj, hogy élet van, és nem kényszer. Nem értékelte. 

És csak bántani akart, hogy fájjon. Mert neki fájt. 

Remek. 

Ennyit erről.

Még az is lehet, hogy pár évvel ezelőtt ez nagyon meghatott volna. Ma meg sztoikus nyugalommal szemlélem, teszem fel a racionális kérdéseket, és egyszerűen csak nem hagyom hogy... nem hagyok semmit, na. 
Tényleg nem értem a pasikat... Őszintén nem értem őket...





Kis csini... (aha, persze)

A képen láthatóhoz hasonló ruha van rajtam, csak fehér, és azok miatt a bizonyos centik miatt rövidebb (ok, sokkal rövidebb). De vastag kötött mintás harisnyával, fekete lovagló csizmával csak simán olyan a hatása, mintha az egekig érne a lábam. Szerintem tök csinos...

Ki kellett mennem a melósok közé, és egy egészen picit, a ruha rövidsége miatt kellemetlenül éreztem magam. Egy kicsit. De igazán nem kellett volna.. Egyszer csak hallom a hátam mögül:

- Némmá baszmeg a langaléta meg köppenybe van-e!


Valójában vissza kellett folytanom a röhögést. :)





2017. január 17., kedd

A pasi, legyen...

... legyen pasi. 

Legyen pasi, akkor is, ha a nő aki mellette van, pontosan tudja, hogy kell szétszedni a mosógép tartályát, hogy pucolja a mosogatógép szűrőjét, hogy szigetelje le az ablakot, miként állítsa el a folyó vizet a hűtőből, ha kihallja, hogy lyukas a kipufogója a kocsinak, ha tudja hová öntse a motor olajat, ha képes egyedül fizetni a csekkjeit, ha nem kap frászt a poloskától, ha fát hord, vagy húst darabol. Netán túlórázik, és próbál helytállni egy alapvetően férfias világban...

Legyen pasi mellette a pasi...

Ne gyerek. Ne piperkőc. Ne majom. 

Ne hagyja hogy a nő vigyen mindent. Főleg, el ne merészelje várni.

A fél mosollyal elhessegetett vágyakat, vegye észre. Hogy néha, a "dehogyis, nem kell" halk válasz mögött igenis lássa meg, hogy de. Kell. 

...vagyis kellene... de kérni, na kérni azt ugyse fog az ilyen nő. Sőt. Picit facsarodik a szíve, hogy persze, mindent neki kell, más úgyse csinálja, mert ha mondaná, hogy mennyi minden van, akkor vagy önző vagy házisárkány. Így meg csak önálló. Vagy annak gondolja magát. De simán csak hülye... 

Mert sem a férfi, sem a női lét nem a feladatokon áll, vagy bukik el... 


kép innen

2017. január 13., péntek

2017. január 12., csütörtök

Megállapítható, hogy...

... tényleg a nyár gyermeke vagyok. A tél nekem szívás. A január február mindig valami brutál fos. Gáz. Szar.

Szerencseileg is. Energia szintileg is. Életváltozásilag is. Mindig márciussal jön el a megváltás. Február vége felé mindig kezdek kilábalni, de addig, mocsok sok tömény szívás....

Pedig lelkem rajta igyexem....

És most még ez az influenza is.

Elég.

Tényleg kedves Sors, most már ne tegyél rám többet. Nem bírok el többet.

KÖSZI



2017. január 10., kedd

A zifjúpár

A jelenséggel jellemzően szülő falumban találkoztam először, kicsit örültem is, hogy itt "Naffaluban" nem így megy. Mármint ez a "zifjúpár" jelenség. De persze itt is simán jelen van...

Valahogy úgy lehetne meg fogalmazni, hogy olyan társadalmi konvenciók szerint bőven házasulandó korban lévő egyének újdonat-új kapcsolata, mely a környezet egyöntetű jóváhagyásával halad eme szent kötelék felé, és mivel ez egy cél és elérendő, ezért önzők, és ebben még támogatásra is lelnek, vagyis inkább elvárják.

Hmm.... Mert nekik, mint a "zifjúpár"-nak jár. Jár, hogy együtt legyenek, hogy több kaját ehessenek, hogy a nagymama előtt szedjenek a levesből, mert az asszonyka "egyencsak" hisz nem sokára biztos ketten lesz. Jár mindenféle segítség, kiváltság, pofátlanság. Mert ők most a saját életüket rendezik, a közöset. És ennek örüljünk és támogassuk, akár önfeláldozással akár erőn felül....

Ettől mindig rosszul voltam. A hátamon felállt a szőr. Mert miért? Mire fel ez a sok előny és kiváltság. Nekem ez... Értitek...

Én valahogy sose voltam a "zifjúpár". Nem vágytam a kivételezésre, nem kértem, és továbbra is megoldom úgy, ahogy eddig.

Én egyszerűen ezzel nem tudok mit kezdeni. Mert ők döntöttek és élik az életüket. OK. Hajrá. De miért élveznek előnyt?!

Valójában ez most becsúszott a jelenlegi életembe és dühös vagyok. És azért is dühös vagyok, mert támogató szerepet kéne játszanom, és türelmesnek lennem, de bakker nekem ez káros, és rossz. És persze már megint nekem kell dönteni, és kimondani, és én leszek a rossz amikor meg merem mondani, hogy lófütyinek is van vége, szevasztok!

Komolyan mondom, remélem rám fognak szólni, ha ennyire ostoba módon viselkedek.... REmélem soha nem ereszkedik rám az a bizonyos ragacsos rózsaszín kulimász, nem fog senki manipulálni, és amúgy is. Be lehet kapni. A tavalyi maradvány szaloncukrot. Pf.



2017. január 8., vasárnap

Egy hétvége margójára

- Délután elmegyünk korizni? 
- Ma nem jó, elígérkeztem, programom van. 
- De az esti salsa az még áll?
- Az igen. Oda mehetünk.

Gondoltam fél egy magasságában ráírok a "Délutáni programra", hogy nekem fél kettőtől már tuti jó. Aztán erre nem jött semmi válasz. Picit pakolászni kezdtem, összepárosítottam a fülbevalókat, szelektáltam a páratlanokat, és kezembe került 55... emélkeztek rá? Ez az A GYŰRŰ.... Kalandos útja van... keserédes története... Nem jó ránézni, fáj ránézni. Azt mondják a gyűrű a maga kör formájával a végtelenséget jelöli, hát akkor ez a gyűrű magába zárta az én tündérmesém, rövidre fogta, és mindig csak ismételgetné ugyanazt a jelenetet. Újra és újra.... Valahogy rám telepedett a magány. Még mindig túl érzékenyen érint...

Felhívtam "Délutáni program"-ot. Kinyomott. Majd dobott egy sms-t, hogy hát bocs, ez most felejtős. Persze sajnos. 

Igen, persze, hogy sajnos. Másodpercre ökölbe szorult a kezem a gyűrűn, rám telepedett annak a végtelen kapcsolatnak a súlya, szinte agyon nyomott, de mielőtt beleéltem volna magam, csipogott a telefon, képüzi kegyetlen hosszú sorban kígyózó emberekről.

"Mi se megyünk korizni, akkora a sor, nem fogunk itt megfagyni. Este majd kimelegszünk"

És tényleg. Nincs semmi baj. A végtelen történet a gyűrűbe zárva, és ott is marad, nem kell onnan kiengednem. Elmúlt. 
Tudjátok milyen régen voltam salsa buliban?! Valójában én sem. És annyira béna voltam, és annyira jól esett, és úgy elfáradtam. Hazaérve Táncoslábú mellézuhantam az ágyban, még vagy órákig beszélgettünk, valamikor félbemaradhatott egy gondolat, Dió közénk fészkelte magát, és olyan mélyen aludtam, mint már vagy ezer éve.... 

Minden rendben van. 



2017. január 5., csütörtök

Buksi simi

Tegnap csak nagyvonalakban vázoltam a szívfájdalmam valakinek, akitől valójában nem is vártam, hogy a témában* mellém áll, csak már annyira, de annyira bántott a dolog, hogy kifakadtam. És olyan mérhetetlenül jól esett, hogy megölelt, szó szerint kaptam egy buksi simit, és azt mondta, hogy hülyeség rosszul éreznem magam. Nem kell mindenki terhét magamra vennem. Nem kell megoldanom más életét, és nem kell másnak kedveznem. Még csak nem is hangzik kegyetlennek, amit érzek, mert teljesen normális. Ahogy az is, hogy egy hátsó manipulációval próbálnak rám hatni, mert ők is csak érdekeket érvényesítenek. A sajátjukat. De legyek kedves becsülni annyira a saját munkámat, erőmet, hogy húzok hogy határ vonalat, és azt mondom, a lóf.sznak is van vége. Nem nekem kell a helyzetből tovább lépnem. Nem az én terhem a megoldás. 

Komolyan mondom, olyan nem várt fordulat volt. Olyan jól esett. Bár hajlamos vagyok magam még mindig szemétnek gondolni, mert a saját káromra nem akarok segíteni, de valójában ez a helyzet. Ilyen az élet. Ennyire tényleg lehetek "önző". 

Na jó, tényleg el kellene mesélnem a sztorit. Csak annyira rosszul esett ez a társadalmi konvenciók rész, hogy még mindig nem akarok róla itt beszélni....



*igen, társadalmi konvenciók, majd egyszer esetleg elmesélem...

Társadalmi konvenciók

Van, hogy nem várt embertől kapjuk meg, hogy nem a társadalmi konvenciók szerint élünk, és esetlegesen ezzel ártunk. Valakinek. Akinek nem is tudjuk a véleményét. 

És hogy én emiatt alig aludtam éjjel.... 

Mert nem a társadalmi konvenciók mentén élem az életem. 

Ha belegondolok, nekem mindig akkor volt a legszarabb az életem, mikor belekényszerítettek ezekbe a bizonyos konvenciókba, és kurva jól meg komfortosan és boldogan elvagyok, ha nem a mások által előírt sémát, hanem a saját szükségleteim, álmaim vágyaim követem. 

Nem. Érdekel. Ki. Mit. Gondol.

Ami az enyém, az az enyém. A hülyeségeim is, a tépelődéseim is, a döntéseim is, a lakásom is, a hitelem is, az örömeim is, a vágyai is.

Egyszerűen nem térek magamhoz....






Kép forrás

2017. január 3., kedd

Kedves Tél!

Hol is kezdjek neki? Hogy kezdjek neki egy levélnek, amiben a megszólított, ahol a címzett... hmm.. egy olyan jelenség akire legszívesebben távoltartási végzést kérnék? Hiszen, kedves Tél, te is pontosan tudod, hogy az elmúlt években csak szidlak és fröcsögök rád. Hogy túl sok a sötét, hogy miért szürke minden, ha már vagy, hol a hó, hol az élet, hol a fény belőled? 

Hiszen ma reggel is csak morogtam. Morogtam, ahogy Dió sétához magamra rángattam vagy 20 kilónyi ruhát, utáltam, hogy leizzadok alatta, hogy fázik a derekam, ahogy kilépek a házból, hogy lefagy a kezem, hogy a szemembe csúszik az az átkozott sapka, hogy szuszogok a nagykabát alatt, hogy bár a pufi kabát nem csinos, de mégis kell, mert minden egyébben hibernálódnék és kvázi a Marson kezdenék új életet... 
Hogy kaparni kell a kocsiról a jeget, hogy kinderüberrásung hogy az aksi vajon kegyeskedett-e kibírni az éjszakai minusz huszat.... 

Mégis, hogy lehet, hogy szerettelek? Mert volt ilyen... Emlékszem, tisztán emlékszem, kedvenc évszakom voltál... A derékig érő hóban harisnyáig ázó hóember építések, a hideg nedves kezek melengetése a radiátoron.. a minden nap kimosott hó fehér bakancs zoknim, mert az annyira menő, a takaró alatt habzsolt könyvek, Anyum meleg süteményei, a forró "vizes teája", a kipirult arcok olvadása, egész estés fakockázások húgaimmal, vagy a bunker építés a dohányzó asztalból és a fotelekből..  Úgy szerettem.  Úgy szerettelek. Úgy szerettem fél évi kitűnő bizonyítványt kapni.... Olyan jó volt korizni... vagy ahogy ropogott a hó, a jég a lábunk alatt. Az udvarra méter hosszan felöntött felmosó víz, hogy csúszkálhassunk... 

Ezek szerint a gyerek lét szereti a téli csoda országot, míg a felnőttek hétköznapjaira csak a Jégkirálynő néz fagyosan... 

Kedves Tél, arra való tekintettel, hogy valaha szerettelek, nem tennéd meg, hogy elmész aludni és inkább küldöd a Tavaszt?

Maradok hálás tisztelettel:


Egy régi szeretőd








Vissza. Akarok. Menni.