Igazán érzem a nagy öleléseket, és hogy gondoltatok rám, hihetetlenül jól esett. Most azért morzsolgattam a könnyeim... Igen, kellene beszélnem erről az egészről, csak annyira nehéz. Tudjátok, most kicsit sokat járok mindenféle dokihoz. Na nem az van, hogy holnap temetnek, vagy levágják a lábam, és hála az égieknek. Semmi, amibe belehalhatok, csak ez az izé olyasmi, ami hazavágta a nagy álmaim, és rám tett valamit, amiért talán, ha esetleg mégis, szóval a lényeg, hogy ami másnak természetes az nálam ismét irdatalan melóval esetleg megvalósítható. Tudom, ködösítek. De a szavak, amik itt csücsülnek velem a mindennapjaimban, olyan elfogadhatatlanok és kimondhatatlanok... Még nehéz ezt megfogalmazni, még idő kell. És azért a remény Sem halt meg bennem hogy nem, a dokiknak nincs igaza.... Aztán van ez a kvázi szingliség is. Hogy ha megkérdik, akkor egyedülállónak nevezem meg magam, de ha magamba nézek, akkor minden porcikám egyetlen emberhez tartozik, akine...
