Verde, Vidi, Vici

- Kéne valami szekszelős hacuk. - Hacuka? Szekszhez??? - Tudod, valami csipke csoda. Eljössz velem vásárolni? - Kell vásárolni ilyet? Tényleg? Tegnap még agyaltál, hogy lesz kifizetve a tandíj. - Dehát szekszelős ruci kell... - Ok. Te tudod. - Most miért? - Én pucéran szekszelek. Nem hacukákba. - Hát én is pucéran szekszelek.... Dehát te is most vettél!!! - Hacukát?! A szekszhez?!????? - Azt. - De nem. Én bugyit vettem. - Igen, szekszelős bugyit. - Nem, én munkába járós bugyit vettem. - Te szekszelős bugyiba jársz munkába??! Az eszmecsere folytatódott még köztem és Barátnő között egy darabig, és végül csak definiáltuk hogy kinek mi a szekszelős hacuka. Alapvetően a hacuka nálam valami téli melegítő ruha, nagy és kötött és rohadt meleg, tehát a szekszelős ruha nekem nem hacuka. Aztán sorba vettük az esztétika/hordhatóság/kényelem/láthatóság szempontokat, így arra a világrengető definícióra jutottunk, hogy szekszelős hacuka nincs, olyan van, hogy szeksze...

Találtam valami elképesztően zseniálisat. Oké, nekem zseniális. Szerintem hihetetlen jó hangja van a srácnak. Iszonyú jó a zene ritmusa. Ááááá, teljesen oda vissza vagyok a srác hangjától....

Esetenként hiányoznak egy normális párkapcsolat* előnyei/hátrányai. Előny, hogy mondjuk van kivel moziba menned. Megnézitek az ő hülye filmjét, és megnézitek a te hülye filmed. Éjjel nem férsz el az ágyban, és még horkol is... Hiányzik a frissen borotvált illat, és hiányzik a morgás, hogy nem mosta le a szőrös habmaradványokat a mosdóról. Reggel kómásan együtt kávézni, átbeszélni a következő napot, tervezni a hétvégét.... Iszonyatosan tud hiányozni egy ölelés, egy simogatás, egy kis vicces csipkelődés.... Tegnap moziban voltam, egy régi baráttal. Igen, pasi. Igen, magasabb nálam. Igen, tök jókat tudunk együtt röhögni. Igen, tök jól elvagyunk, és igen, mindenki kérdi mostanság, hogy miért nem jövünk össze. Nossss.... 12 évnyi ismeretség után nem tuti, hogy jó ötlet. De.... De jó volt moziba menni, megnézni a Florence-t, szórakozni a hülye kukoricával, a végén kicsit pityeregni... Csomót hülyéskedtünk, és sok témát is átbeszéltünk, és jó volt. Jó volt. Jól eset...

úúúúúúúúú... de idegeseít. Britney Spears kisasszony már 15 évvel ezelőtt is kiverte nálam a biztosítékot. Nekem ő mindig túl szőke hangú volt. A nyávogása, meg ez az üss meg drágám még egyszer és a kis segg villantó szoknyácskája. Az a fajta ostoba liba, akitől feláll a hátamon a szőr. Jaj. De zseniális reklám fogás. Zseinális kényszerítő eszköz. Mindezidáig úgy voltam vele, hogy én spotify-ért nem fizetek, 20 percenként kibírok némi reklámot. De mióta berakták ezt a libát, és a tegnap este a Coffeetable jazz összeállításomba belevirnyákolt, és tette ezt már vagy ezredszer, arra jutottam, hogy mégis megszemlélem Spotify előfizetési feltételeit. Egyszerűen megöli a zene élvezetét. És nyávog. Na, itt az a bizonyos kínzó szám, szenvedjetek! Jesszus... most néztem meg a klippett... Hogy ez egy bugyiba vonaglik.... Öhh.....

Asszem az előző posztból érződött, hogy nem vagyok formában. Reggel fehér ing, farmer, és mindenben kövér vagyok érzés. Semmi nem volt jó, semmi nem passzolt semmihez. És legszívesebben sportcipőbe jöttem volna melózni, meg macinaciban, és kapucnis felsőben. Az ajtóban nagyon nagyon nehezen visszaraktam a kopott balerinám, és felhúztam a szerelemcipőt, (mi amúgy sáráknybőr cipőnek hívjuk, mert annyira különleges az anyaga), szóval felhúztam, a lépcsőn lefele egy 90 éves mamingó végig mért és persze beszólt, hogy - Aranyom magát mivel etette az Anyukája?! Jó, hogy aláásta a kedvem. Még ez is. És akkor itt melóban meg jazz-t hallgatok és csendben teszem a dolgom, szürcsölöm a kávém. Nyugi van. Majdnem, hogy békesség. Erre egyszercsak bevágtat a titkárnő, német delegáció, tárgyalás MOST. Nem mondom, hogy magabiztosabbnak éreztem magam a sárkánybőr cipőmben, mert amúgy minden ostoba nő tudja hogy egy cipő... Igen, egy jó fazonú magassarkú igenis istennőt csinál bel...

Kompenzálok. Erősen kompenzálok. A szokásos 5 kilóméter helyett most már lassan 7-et futok. A 8 kilós súlyzó helyett alapból a 10-es fogom meg, de bőven van hogy a 12-est. Dögös, vagyonokba kerülő cipőt veszek. És táskát, abból is kettőt. Egy kéket meg egy kis feketét. Meg kaktuszos macskás rúzsos inget. Kompenzálok. Elterelem a figyelmem. Ezer dologba belekapok, és úgy csinálok, mint aki bírja, vagy mint valami szuperwumen. Egy szuperwumen, akire ne süssék rá suttyó vidéki bélyeget. A lúzert. A senkiseszereti szinglit. Akire ha ránéznek ne lássa senki, milyen út van mögötte. Ne tudja senki a kínlódásokat, tartsák magukat távol tőlem. Ne lássák, hogy.... ... hogy..... Hétfő van. Új nap. Új hét. Megy ez... Menni fog ez... Mosolyt fel, induljon jól ez a hét.

Emlékeztek még a régi blogra? A régiesrégiek biztosan. Magamköztön néha műmájergasztróskodtam, mert abban az időben még igencsak sokat főztem, majd mindennap.... Sőt két félét is. Most meg... Most meg inkább nagyon tudatos reggelim van, még jobban odafigyelt tizivel és uzsival, de ebédet nem főzök. Nem főzök, mert magamnak minek. Vagyis... nem akarok két napig ugyanazt enni, így inkább rendelek. Néha erősen kételkedem ugyan, hogy én rendeltem az adott kaját, vagy hogy tényleg mit gondoltam, mikor megrendeltem. Azt hogy változatosság gyönyörködtet (nem), vagy hogy egészséges (és ehetetlen)? De nem válogatok és kaját kidobni bűn! Meg másét ellopni, na az is bűn. Az aztán akkora vétek, hogy szavakba nem önthető vétek. Itt ülök, korog a gyomrom, ki kell mennem, vennem kell valamit, mert éhen halok, mert valami öntörvényű barom zabagép felfalta a kajám. Nem is tudom mi bosszant jobban. Hogy itt ülök, korog a gyomrom, kopog a szemem, és dühöngök. Vagy hogy az, hogy ilyen tén...

Végül két órát sétáltam Dióval, voltunk gyógyszertárban* (igen, együtt), cukiskodott egy sort a patikusoknak, aztán vettem vacsinak valót, és míg az sült, addig beraktam egy adag mosást, egy másik adag mosogatni valót, leszedtem a szárítókról a ruhákat, hajtogattam, összeszedtem a kis millió kutyajátékot a lakás összes pontjáról, vettem egy hosszú forró zuhanyt, töltöttem egy pohár bort, bevackoltam magam a kanapén, elrágicsáltam a dr.Oetkeres pizzám, néztem a kedvenc sorozatom és egészen biztos vagyok benne, hogy fél 10kor már aludtam. Olyan 11 fele a helyemre vánszorogtam, és annyira jót aludtam... Hajnalba olyan 4kor megébredtem, és mosolyogtam. Nem tudom, hogy álmodtam valamit, vagy csak úgy, de komolyan mondom boldog voltam álmomban. Visszaaldutam, és bűntudat nélkül nyomtam ki az 5 órás futás ébresztőmet. És most, a pizza és bor ellenére sem volt bűntudatom, hogy nem mentem le. Reggel pedig úgy keltem, olyan frissen... Úgy, mintha a világomban minden de minden a helyén l...

Se Lakóbarát, se Aiden, se Versenytáncos, se Szomszédok, se Zenmester. Ma Verde lesz Verdével. Egyedül, otthon, hétköznap. Lakóbarát elutazott, én meg egyedül. Szólhattam volna millió mindenkinek, hogy kecó szabad, vagy én szabad és uzsgyi mozi akármi. De nem. Mélyen hallgattam. Somolyogtam, mikor két találkozót is visszamondtam. Otthon leszek magammal. Csuda dolgok fognak történni... Olvasni fogok. Olvasni fogok egy jó pohár vörösbor társaságában. Annyira nagyon alig várom!

Talán az összes kedves közműszolgáltató elnézi nekem hogy egy hónapot csúszok a csekkek befizetésével.  Azt pedig remélni merem csak, hogy Diónak lesz vacsorája a következő fizetésig. (oké neki, biztos lesz, inkább én nem eszek, de ő megkapja a maga kis husi adagját) És hogy mivégre ez a hirtelen megszorítás? Mi az az eszteln nagy összegű költség, ami nem hogy veszélyezteti, hanem szimplán kinyírta az ehavi budgetet? A szerelem ... A szerelem eszem vette.... A hónapok óta tartó vágyódás, és a beteljesedés édes részegítő reménye. Amióta megláttam tudom, hogy ő... ahogy hozzáértem.... Az abszolút szerelem.... Ha nem lennék normális (nem vagyok) akkor feltehetőleg az ágyamban tölti az éjszakát. Így viszont.... Csak Dió túrt ki duzzogva a takaró alól.... És bár én vagyok benne a világ legmagasabb, vörös Hamupipőkje, kicsit szoknunk kell egymást. Hiszen bármilyen tökéletes életünk igaz és egyetlen párja, össze kell érni, csiszolgatni, nevelgetni egymást, s ha a kezdeti nehé...

Ismeritek biztosan ezt a remek történetet. Fiatalabb kölök elveri a családi vagyon felét piára, nőkre, kártyára, aztán hazamegy, és mindenki tárt karokkal várja, ökröt sütnek, vigadnak. A nagytesó, aki meg hulla fáradtan esik haza a szokásos napi robotból, aki végig ott volt, TETT és jó volt, na az meg fogja be és örüljön, ne legyen már f.sz. Mert milyen jó, meg jött a kis szutyok. Igen, jártam hittanra, tudom, hogy az egész a megbocsájtásról szól.  De azért lássuk már be, hogy ez mennyire elcseszett... Mikor már ezredszerre kerülünk a nemiszerv rossz végére a tékozlók miatt, mikor SEMMI nem változik, csak a hitegetés meg ígéret, meg minden, amivel a padlás teli, akkor is, komolyan akkor is alázattal jó képet kell vágnunk ehhez???? Most tényleg?! Mert szegény rosszul döntött. Vagy döntés képtelen. Vagy mert nehéz sorsa van. Vagy egyéb komoly gondjai. Hisz csak arra vágyik hogy szeressék, és ő bizony szeret téged. Hát nyeld le, hogy tuti megint átvág, a szembedbe hazudi...

5:10-kor már futó cuccban melegítek, az agyam fel se fogja, a testem meg úgy általában nem érti, hogy most tényleg... Mi a franc?! Így nem csoda, ha egy olyan elenyészően kicsi jelenségen, mint Aiden, átsiklott csipás tekintetem. Aztán valahogy nem stimmelt valami. Hátranéztem, és ott vigyorgott. - Hát te?! - Jöttem futni. - Futni. Ide. ILYENKOR?! - Aha. Gondoltam futhatnánk együtt. - Azt, persze.... Én inkább kocogok, és lassan. És amúgyis. Kétszer olyan gyors vagy mint én. Mindenki szenvedne, ha együtt futnánk. - Ezt a dumát más kontextusban már hallottam. Majd futsz utánam. - Én pasi után nem futok. - Akkor előlem? - Igen. Előled. Ez jó. Széles vigyor, és már csak a hátát láttam, aztán azt se, aztán lekörözött. Sokszor. Én meg futottam utána. Mondjuk tagadhatatlnul cuki volt, hogy hozott reggelit. Dió sétáltatás közben elnyammogtam, miközben morfondíroztam, hogy amúgy nem kellene neki feladni? És valójában a lelkem legmélyén miért nem bánom, hogy...

Van olyan helyzet, mikor az igazság a környezetednek nem hihető, bármilyen normális is, ezért hazudsz. Valami hülyeséget. Tegnap reggel futottam, és talán picit többet mint szoktam, és azért előtte az edzőtábor, és a felfedezés, hogy a futócipőm is szétfutottam, szóval csomó apróság vezetett oda, hogy ezzel a gumis térdtámasszal mentem edzeni. Kedves Edzőtárs totál rápörgött, hogy mégis, mi a fene van a térdemmel.... - De mit csináltál. - Mondom, szétedzettem. Reggeli futás nem kellett volna. - De most komolyan... - Túlterheltem, mit nem lehet ezen megérteni? - De mikor? Nem is szoktál edzeni. De tényleg mi történt. - Jajj bakker félre léptem. - Miiii? Tényleg mikor? - Reggel. - Megcsaltad a pasid? - Meg. - Melyiket? - Egyiket a másikkal. - De akkor hogy ment ki a térded? - Mikor a lebukás veszélye fenyegetett és ki kellett ugranom az ablakon az elsőről. - Az elsőről? És pucéran futkostál? - Nem. A harmadik pasimnak előtte szóltam, és ő meg járó m...

Reggel 7 kilómétert futottam, mert egyetlen hétvége alatt, hat kilót híztam. Pedig lelkem rajta, csak pénteken iszogattunk. Nagyobb zabálások se voltak, és még edzettünk is. Mégis, a mérleg 6 kilóval mutat többet, amit látok is. Úgy nézek ki, mint aki épp 5 hónapos terhes. Pedig ugye nagyon nem vagyok az. Lehet hogy a napfény hízlalt. Vagy a Balaton zseniáliasan jó vize. Esetleg a mólón napozás. Vagy a csupa móka és kacagás. Jó volt. Nagyon jó volt. MInden edzőtárs egyesével egy egy különleges és jó ember. És itt nagy hangsúly van azon is, hogy EMBERek. Tökéletlenségekkel és szerethető "hibákkal". De lehet ezt egyáltalán hibának nevezni? Kétlem. Sőt. Hm... talán mondtam már, hogy nekem átlag felé tendáló nagyjából normálisnak számító barátaim nincsenek. Úgy látszik ezt kiterjeszthetjük az edző társaimra is. Az egyik srác a kávé kikérése közben lelkesen mesélt a szálloda büfésének a mi kis kettlebell edzéseinkről, és magáról a sportról, és a lényeg, az összefoglaló mon...

7., 8.-os korunkban az osztálykirándulst már nagyon vagányan csak osztkirinek hívtuk. Zsebre vágott kézzel, hanyag testtartással, walkman-nel, és újonnan szövődő szerelmek, felnőttes kalandok reményével. Tuti zizegtünk már előtte pár napig. Totál erre emlékeztetett a tegnap esti edzés. Ilyen laza, széttrollkodott, végig röhögött edzésen még nem voltam. Holnap ugyanis oszt.kiri. Akarom mondani, hogy EDZŐTÁBOR. Keményen hangzik ugye? Kontrázok: KETTLEBELL EDZŐTÁBOR. A sok harminc feletti felnőtt akik heti néhányszor összejárnak közösen izzadni és meghalni, most bizony a hétvégét a Balatonon tölti, hogy izmait erősítse akaratát keményítse. Hát persze.... A fő téma, a lányoknál, hogy ki milyen/mennyi bort hoz, hogy az egyik lány citromos pálinkája bizony házi, ahhoz kellene sütni TALÁN pogit. Vagy nem... A srácok? Csak azon pörögtek, hogy akkor ugye senki nem hoz kiöltözős cuccot, mindenki macinaciban "nyomja" mert ők macinaciban akarnak lemenni a helyi diszkóba. Hát...

Hát már a Tinder is ezt mondja. XD Kész, ennyi, elfogytak. Talán soha nem is volt. Na jó. Kezdjük az elején. Ugorjuk át az a csekélyke történést, hogy reggel beleborítottam a kávém a laptopomba, ami úgy leverte az biztosítékot, hogy leállt a teljes gyár. Bár ez is mutatja a nap indulását. Történtek még bamegnemár dolgok, de mind túlélhetők, bár viccesek. Hazaérve elterültem az ágyamba, és hisztiztem lakóbarátnak, ő pedig rákontrázott. Ebből az lett, hogy harminc plusszosan párna csatáztunk és fagyit ettünk, majd színt vallott. Hogy éjszaka felregisztrált Tinderre. És hogy naaa... Tinder sztorik. Mindenki ismer valakit aki tinderezik. Ő ugyan nem, de ismerőse ismerőse igen. Én most ugyan nem, de a móka kevéért letöltöttem és együtt vihogtunk. Nálam nincs tétje, engem nem is érdekel, de azért a sok yacht-os, síelős, extrém sportolós Adoniszon nagyon jókat tudok szórakozni. Mert szép máz ez, de nem a valóság. Lakóbarát választásait kicsit komolyabban vettük. Ott már volta...

Tegnap este összeraktam a futó cuccom, hogy motiváltabb legyek, és ez ne lehessen kifogás. Kávét is előkészítettem. Reggelit is egybe raktam. Tizit is nagyjából. Ruhát is eldöntöttem. Minden kvázi készen állt reggel. Fel is keltem. Nyúlcipőt is rátuszakoltam az ásítós lábaimra, aztán mikor leértem, konstatáltam, hogy bizony az eső az bameg meg esik. Lerúgtam a cipőm és visszakucorodtam Dió mellé. Na, ez olyan jól sikerült, hogy simán elkéstem melóból. Kapkodtam, pakoltam, csapkodtam, rohantam, ahogy azt egy ilyen helyzet megköveteli.... Persze fogmosás közbe lefogkrémeztem magam, a kajám fele otthon maradt, a kávém pocsék lett mert túlfőtt... Most meg próblom utólérni magam... de persze csak próbálom, mert valahogy a reggel rányomja a hangulatát az egész napomra. Minden ilyen, jajj basszamegmégezisdemegmégmégúhhogyholvanhovatettem-es. A rutin dolgok. A minden.... Amúgy most van ebéd szünetem, és azt is a gép előtt töltöm... De legalább vadászok néhán...

Ezt a kérdést akár én is feltehettem volna Aidennek. Persze helyette ő szembesített vele. Hogy is mondjam... kicsit feszült volt a légkör. A csiszolódás már csak ilyen, súrlódással jár. Vagy valami ilyesmit tanítottak fizikából. Vagy még se?! Olyan régen volt. Mint ahogy az is, amin először egy kicsit összemorrantottunk. Attól pillanattól odáig eljutni, hogy szombaton ültünk egy zseniális cukrászda teraszán a napfényben, piszkáltam a krémesem, és még a nagy lendülettel megkezdett monológom folytatásán vergődtem, ő lenyomta az övét. Ami sokkal jobb volt, mint az enyém. Logikusabb. Kedvesebb. Figyelmesebb. Logikusabb. Ja, ezt már mondtam. Ettől még nem jutottunk dűlőre, sőt a dolgok erősen negatív irányba sodródtak. Aztán mikor már tényleg veszni látszott minden: - Akkor most ezt itt felfüggesztjük, eltesszük valami kevésbé szép napra, és most még utoljára lemegyenünk Velencére fürdeni. - Most?!??? - Most. Összekapod magad, és még egy utolsót csobbanunk. A többivel n...