Verde, Vidi, Vici

Jaj én tudom, hogy nem életszerű, tele van klisével, és hogy "gagyi", de imádom.  200 első randi. Minden szereplőt, minden karaktert, mindet mindet egyesével megölelgetnék, hogy olyan jóóók és olyan jóó nézni őket. Oké, a főszereplőnek még gyakorolnia kell, hogy hitelesebben legyen genya sármőr, de jó lesz ez.  Olyan édes kis szösszenetek, hogy tegnap a főszereplő lány kozmetikusnál járt, és legszívesebb jól vissza szemöldökcsipeszelt volna (oh én is mindig így érzek), a rádiós gyakornok lányt az egyik kollega zsiráfnak hívta (hányszor hallottam), meg a béna randik, meg.... Jajj hát úgy az egész.  Egyedül az aranyásó anyuka meg az aranyásó anyuka barátnő idegesít. Velük nem tudok azonosulni, a többiekkel igen. Szóval, magányos estékre mindenki figyelmébe ajánlom.  Nagyon cukker. 

Annyi mindenről tudnék írni. Vicceset meg nem vicceset, meg mélázósat, meg dühöngőset, meg hogy mennyire belém záródtak most az érzelmek, és hogy sokszor fáj a torkom, mert egyáltalán nem adom ki.  Nézem az életem. És nem tudom, hogy lesz ebből két gyerek, meg udvaros családi ház Diónak, és egy férj, akivel péntek este egy pizza és egy üveg bor társaságában már csak egymáson aludni van erőnk.  Osztálytalálkozóm is volt, arról is regényeket tudnék, szeretnék írni, de valahogy úgy, hogy ne tűnjek irigynek. Mert irigység nincs bennem, inkább a csodálat, hogy mindenki megcsinálta azt amire én vágyok, amiről én álmodozom. Biztosan rengeteg munka, vér, verejték, könny, mosoly, cukor, vidámság, öröm és erő meg kitartás.  És nekem meg fogalmam sincs, hogy hogy tudom megcsinálni....  Olybá tűnik, hogy az erre vágyó férfiak hada már elfogyott, és aki maradt az vagy pótmamát keres, vagy nem is akar ilyet, vagy...  Én tényleg nem tudom mi lesz...  ...

.... a régi életem..... Nem futamodok meg a mostanitól, de nem erre gondoltam.... Hpfmmmm.... Össze kell szednem magam.... Változtatni, meg türelmesnek lenni..... na de meddig....   amúgy meg....

Minden emberi életnek van értelme, van célja. Apukám Édesanyjának is volt természetesen. Egyfelől az, hogy Aput a világra hozta. Másfelől, pedig garantálta, hogy Anyu a mennybe jusson. Vagy legalábbis az annak megfelelő helyre.  Annyit bántotta, annyit ártott neki, olyan gonosz volt vele. Az én Anyukám pedig évek hosszú során át etette, adagolta a gyógyszerét, vigyázott rá, beszélgetett vele, rendezte mikor már nem is tudott magáról. Vagy amikor a kulcscsomójával ütötte Aput, és Anyu még így is nyugodt tudott maradni, és meg tudta oldani a helyzetet. Az én Anyukám könnye volt a legőszintébb. Nem volt képmutató. Nem esett túlzásokba. Önmaga volt. Támogatta Aput, intézett, szervezett és szeretett.  Minden megoldott, mindent megcsinált, minden terhét feloldotta, hogy végre Nagymama lehet, és imádhatja az unokáját.   A temetés.... Lezajlott. Gondolkodtam, hogy mi szépre emlékezhetnék róla, hogy mi az, ami a finom sütijein és zseniális húslevesén kívül es...

Annyi annyi mindenről tudnék írni, pedig közben valójában semmi de semmi nem történt. Vagyis de. Pénteken meghalt Nagymamám. Hm... Így mondom, így írom, pedig életében ő volt öreganyám. Negatív felhanggal. Most pedig megadom neki a tiszteletet, amit ő életében talán az egyházi személyeken és az osztrák masszázs vendégein kívül senkinek. Azt hiszem. Furcsa módon zajlik bennem a gyász. Kicsit inkább figyelem felhívás, hogy minden elmúlik, minden mulandó, és hogy ha valami nem tetszik, nem kell várni, cselekedni kell... Így lesz. Most még kicsit mélázok. Mert ezen nem tudok változtatni. Most ez van.