Lezajlott

Minden emberi életnek van értelme, van célja. Apukám Édesanyjának is volt természetesen. Egyfelől az, hogy Aput a világra hozta. Másfelől, pedig garantálta, hogy Anyu a mennybe jusson. Vagy legalábbis az annak megfelelő helyre. 

Annyit bántotta, annyit ártott neki, olyan gonosz volt vele. Az én Anyukám pedig évek hosszú során át etette, adagolta a gyógyszerét, vigyázott rá, beszélgetett vele, rendezte mikor már nem is tudott magáról. Vagy amikor a kulcscsomójával ütötte Aput, és Anyu még így is nyugodt tudott maradni, és meg tudta oldani a helyzetet.

Az én Anyukám könnye volt a legőszintébb. Nem volt képmutató. Nem esett túlzásokba. Önmaga volt. Támogatta Aput, intézett, szervezett és szeretett. 

Minden megoldott, mindent megcsinált, minden terhét feloldotta, hogy végre Nagymama lehet, és imádhatja az unokáját.  

A temetés.... Lezajlott. Gondolkodtam, hogy mi szépre emlékezhetnék róla, hogy mi az, ami a finom sütijein és zseniális húslevesén kívül eszembe jut. Valami közeli. Valami személyes. Amivel búcsúzhatnék.... De üres volt a fejem. Hiába kapartam valami pozitív emlék után....valami egyszerű, apró öröm.... egy jó tett, egy kedves gesztus, ami hiányozni fog, ...minden negatív, vagy keserű íz nélkül....

El kellett hogy teljen az az egy óra, már dobtam volna a rózsát a sírba, amikor eszembe jutott... egyetlen szó, de mégis egy egész világ: 

....megbocsátok....