Verde, Vidi, Vici

Tegnap még volt a fejemben valami homályos összemosódás az eper, meg porcukor, meg a randik között, de most itt eszem az epret, csupaszon, cukor nélkül és nem jut eszembe.  Ahogy az se hogy randizzak.  Vagyis....  De jó lenne illat felhőbe burkolózva, totál szőrtelenül, frissen mosott hajjal, üde sminkben, vasalt szexi ruhában sietni, izgulni, reménykedni, találkozni, borozgatni, csillagos ég alatt andalogni....  Kábé ennyi hiányzik az egészből. A porcukor része. Mert azt hiszem, eprem van. Mondjuk az is igaz, amit egyik barát barátja mondott, hogy ő már bizony nem presszóztatna senkit. Értsd, értelmetlen ismerkedős időrablás a szimpatikus egyénnel, amiből aztán nem lesz semmi, de a köröket le kell futni egy kávé mellett, hogy egyáltalán esélyt adj. EZ nem kellene...  Tudom hogy mit akarok.  Természetesen.  Valójában azt hogy ne essen az eső. 

Megrendeltem a gránit mosogatót. És most izgulok. Hogy jó legyen méretben. Hogy szép legyen.  Tervezés ezzel befejezve. Ez volt az utolsó lépés, most már csak várnom kell hogy mindent kihozzanak, hogy minden meglegyen és passzoljon, és működjön és helyére kerüljön. Hétvégén megtaláltam a konyhafal színét is. Szürke lesz, meg fehér, és a kaspók meg szép színesek, meg azokat könnyebb is hangulat és évszak szerint variálni...  Szóval finishben.  Jövő héten jön Apum és összeszereli.  Jajj de várom már hogy túl legyek rajta....  Mert tuti lesz valami bonyodalom....

6 év.... 6 egész éve vettem a lakást. 5 éve festettem ki, meg pofoztam a magam ízlésére. A konyhára nem volt pénzem, az maradt ahogy volt.  Igaz, hogy tervezgettem, meg nézegettem, de végülis az, hogy ez egy funkcionáló konyha, ami jelen élethelyzetemnek megfelel, nem sarkallt arra, hogy cseréljem bármelyik elemét. Annak ellenére, hogy bazira nem tetszett.  Aztán másfél hónapja beleszerettem ebbe. Nézegettem, gondolkodtam, hogy ebben bizony én látom magam. Látom, magam ahogy ebben a kis ékszerdobozban főzőcskézek. Olyan nagyon elegánsan könnyednek és nőiesnek látom mind a mai napig... Olyan hozzám közel állónak.... Olyan, Verde... ez a csodaszép réz csaptelep. Mégis minden megmaradt álom szintjén, mert van egy funkcionáló konyhám. Kábé mint mikor az ember lánya nem lép ki a langymeleg kapcsolatából, mert bár nem jó, és másfelé kacsingat, de hát működik. És ilyenkor szokott jönni egy  jó nagy pofon, ami akkorát csattan az arcomon.... Esetemben ez a gá...

... most viszont egyre többször.  Vezető. Pénzügyi vezető. azaz Head of Finance.  Nem használom, mert nem gondolom, hogy nekem így kell bemutatkoznom, vagy ezzel kellene a névjegykártyát bárki orra alá dugni. Esetleg eme megnevezésnek bármi extrább előnye lenne az extra feladatokon túl.  Egyszerűen meló, amit csinálok.  Mostanság viszont egyre többször elő kell húznom, hogy: ÉN. A. PÉNZÜGYI. VEZETŐ. VAGYOK. Lassan, hangosan érthetően és tagoltan.  A főnök titkárnőjének nem megy az agyába. Nem foglalkozom vele alapból, de ma már harmadszor mondja külsősnek, hogy én vagyok a könyvelő. Úgyse dönthetek... WTF?! Külsős partnereknek. Az én partnereimnek.  És mivel a hölgyike a főnök titkárnője, nem tudok vele mit kezdeni.... Agyam eldobom.... Közben meg ahogy Anyu mondaná: eszéhez kell érteni.

Te jószagúatyagatya. Mementóul, hogy lehet komolyabban kellene vennem azt, hogy kiköltözöm németekhez. Mert ez ma megtörténhet ITT.

Szakad az eső. Színházba megyek. Csányitól a "Hogyan értsük félre a nőket?" fogom megnézni. És az eső rohadtul esik.... De ilyen romcsi úgyis csak három évente egyszer fordul elő. https://verdeujrakezdi.blogspot.com/2016/05/mikve-es-egy-cseppnyi-romantika.html

Egy spéci régi öregek otthona szerűségben voltam, ami úgy nézett ki, mint a Katalán Nemzeti Múzeum. Beszélgettünk az ott lakókkal, volt egy másik kedves idősebb Hölgy, akitől ha kértünk valamit, azonnal hozta. Kávét, fánkot, vizet, bármit. Még meg is ágyazott és ki is szellőztette a hatalmas kupolás nappali szerű szobát. A lépcsők csodásak voltak, olyan kopottas régi, és ragyogó tiszta. A Hölgy annyira segítőkész volt, már már szolgai, hogy zavart, és inkább segíteni szerettem volna neki.  Aztán valahogy kikeveredtem az épületből, ott meg nagy lángosos népünnepély volt. Mindenki lángost evett, sütött, és énekelt. Égtek a mécsesek, világított sok száz lampion. Olyan spanyolos fieszta hangulata volt.... Olyan ismerős hang ütötte meg a fülem. Tudtam, hogy hallottam már, de énekelni sosem. Aiden* vigyorogva énekelt nekem, a széles válla kitakart mindent, ami mögötte volt. Végig simította az arcom, megölelt, hogy mennyire örül nekem, aztán elment, hogy hoz nekem lángost, de vár...

Apu ügye kapcsán visszajöttek a régi gyerekkori emlékek. Mikor engem bántottak, én voltam a mérhetetlen nagy lúzer.  Olyanokért, mert nem volt Nike zoknim. Vagy a szüleim nem Ausztriába dolgoztak. A magasságomért. Mert nem kezdett el nőni "időben" a cicim. A hajam miatt, mert se szőke se barna nem volt. A csámpás fogaim miatt. Mert túl sokat olvastam és túl béna voltam minden sportban. Mert néha elsírtam magam, amikor bántottak.  És ez annyira dühít. Annyira utáltam. Annyira annyira szar volt. Ez tényleg tud komoly lelki sebeket okozni. Tud bazira fájni még felnőttként is.  Nem akarom, hogy Apunak ezzel bármilyen szinten is szembe kelljen nézni, hogy tudnia kelljen, milyen érzés ez. Nem akarom, hogy ő is átélje.... És akkor itt most egy HOPP! Az egész általánost végig szenvedtem. Folyamatosan küzdöttem a padhoz kötözött harisnyámmal, a kiradírozott házi feladatommal. Az órán jövő menő engem gúnyoló levelekkel, amit a tanár elvett és hangosan felolvasott. ...

A szándékom olyannyira valós, és erős, hogy amennyire lehet letegyem az autót, hogy ma bringával jöttem. 15 kilométer, 55 perc alatt. A létező összes piros lámpát kifogva. Pont annyira izzadtam meg, amin még egy vizes törcsi segített.  Ellenben nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek mindennap 30 kilit tekerni.  És rákerestem az elektromos bicajokra. Ezek már tökre nem olyanok, mint amire én emlékeztem. Egészen vállalható, de azért az ára elgondolkodtat. Mert ha ez a birngával munkába csak egy hóbort, akkor ennyit "kidobni" erős túlzás.