Fánk meg lángos meg kórus

Egy spéci régi öregek otthona szerűségben voltam, ami úgy nézett ki, mint a Katalán Nemzeti Múzeum. Beszélgettünk az ott lakókkal, volt egy másik kedves idősebb Hölgy, akitől ha kértünk valamit, azonnal hozta. Kávét, fánkot, vizet, bármit. Még meg is ágyazott és ki is szellőztette a hatalmas kupolás nappali szerű szobát. A lépcsők csodásak voltak, olyan kopottas régi, és ragyogó tiszta. A Hölgy annyira segítőkész volt, már már szolgai, hogy zavart, és inkább segíteni szerettem volna neki. 

Aztán valahogy kikeveredtem az épületből, ott meg nagy lángosos népünnepély volt. Mindenki lángost evett, sütött, és énekelt. Égtek a mécsesek, világított sok száz lampion. Olyan spanyolos fieszta hangulata volt....

Olyan ismerős hang ütötte meg a fülem. Tudtam, hogy hallottam már, de énekelni sosem. Aiden* vigyorogva énekelt nekem, a széles válla kitakart mindent, ami mögötte volt. Végig simította az arcom, megölelt, hogy mennyire örül nekem, aztán elment, hogy hoz nekem lángost, de várjam meg. Mindenképpen várjam meg. Ne essek kétségbe, jönni fog. Itt lesz. Velem lesz. Csak nekem lesz. Higgyek neki. Csak értem él. Én vagyok az egyetlen aki számít neki. Évek óta arra vár, hogy viszont lásson. Bízzak benne. Ő az enyém, ha akarom. Higgyem el, én vagyok élete igaz szerelme, aki megér bármit. Akiért bármire képes. Akinél nem szeret senkit jobban a világon.

Én olyan szerelmes lettem megint. 

És olyan baromi szar volt felébredni. 

De ha bele gondolok, három éve volt pont, mikor az életembe csöppent, és felforgatott mindent, de én csökönyös szamár....

Na mindegy. 

Érdekes álom volt. 

*https://verdeujrakezdi.blogspot.com/2016/05/csak-ugy-hozott-vizet.html