Felnőttes

Hiányzik Nagymamám. A nevetése, a megértése, a keze, a nagy szemüvege, a könyvei, a sose hordott fogsora, ahogy hívott, ahogy a sparheltet rakta. A séták a zöldségeshez. A hangja.....

Hiányzik a házunk, ahol még gyerek voltam. A kazettás ablak, az emeletes ágy, az egymásból nyíló szobák, a szőnyeg, a kút az udvaron, a cseresznyefa a kertben. 

Hiányzik a kolesz. A szabadság. A három ágyas kis szoba. A beépített szekrény, a harc a meleg vízért, a barátok, a mocskos koszos mikró, a kis hűtő a szobában, a melegszendvics sütő. 

Mind olyan hiány, ami így marad. Emlék marad...

És van, ami még nem emlék. Még lehetne. Érezni a közelségüket, hallgatni a nevetésüket, a karjainkba zárni és soha el nem engedni, beleveszni az illatukba. Még még még még élményeket gyűjteni. Még még még együtt lenni. Még még még ott lenni. Még még még akarni. 

Így milyen egyszerűen szűnhetne meg a hiány....

És mégis....
Felnőttesen, fejet felszegve, okosan mérlegelve mást csinálok. Belátok, és elengedek. És megtanulok, vagy még inkább próbálok megtanulni együtt élni a hiánnyal.

Mert így kell, nem?
Okosan, átgondolva a hiányt elfogadva....