Ha Dió bármilyen kutyussal, ismerőssel vagy idegennel játszik, mindig ezerrel figyelek. Nézem, neki meddig játék, meddig komfortos. Ha enyhe jelét látom, hogy nem érzi jól magát a szituációba, akkor kiemelem. Szólok a másik gazdinak, hogy legyen szíves visszahívni a kutyáját, ez sok. Meglepően gyakran kapom azt a választ,hogy uuugyyan! Csak játszanak! Ne aggódjak. Ismerem a kutyám, tudom, mikor nem játék már neki. Hangulattól és helyzettől függően vagyok vehemens. De soha nem hagyom benne Diót egy ilyen helyzetbe. 

A húgom, ha iszik, nagyon gázul tud viselkedni. Most is túllépett egy határt velem szemben. Finoman jeleztem, hogy nem kellene. Aztán próbáltam kimozogni a szitut, de kevésbé sikerült. Amikor mondtam másnak, hogy azért na. A család általános reakciója: ugyan csak szórakozik, a pia beszélt belőle, nem kell ezzel foglalkozni, mit vagyok én mimóza. 

Szóval most feszült vagyok és mérges. Mérges magamra, hogy nem álltam ki saját magamért legalább annyira, mint Dióért. 

Tombolnak bennem érzések. A kétségbeesés. A harag. A szeretetlenség. A hiány. Egy hatalmas tüskés páncél van rajtam, ami engem is szúr. 

Annyira elnyom, hogy a családom mármár sajnálja Pt, hogy velem, egy ILYEN nővel kell élnie. Pedig mennyire vicces, okos, rendes, milyen jól táncol és micsoda szexi. Én meg.... én meg hát ugye.... egyik se. Mert merev, rideg, okoskodó, gőgös, kövér és öreg vagyok.

Tényleg az lenne a megoldás, hogy becsukom magam mögött az ajtót, és vissza se nézek?