Verde, Vidi, Vici

- Gyere, megyünk le. - Nem. - Ne bújj a takaró alá. Megyünk le. - Nem megyek. - Akkor viszlek.  - Nem. A takaró alatt ugyse találsz meg.  ....  - Most jobb hogy én hoztalak le kézben? - Nem megyek. Nem látod?! ESIK! - De akkor is . - Én oda ki nem teszem a lábam. Hideg van és esik. Menj egyedül. Én megyek vissza aludni. - Muszáj. - VIZES LESZEK! Zárd el az esőt, csinálj melegebbet és akkor talán megyek.  - Már mindenki minket néz, hogy könyörgök neked. Légy szíves had ne ráncigáljak. - Legalább mindenki megtudja, hogy milyen rossz gazdi vagy. Ide rendeled ezt a vizet az égből, meg eldugod a napot, és különben is hol a nasim?! Végül nagy kegyesen a bejárati ajtó mellett pisilt Uraság, de aztán rohant is vissza. A szomszédok meg mosollyal konstatálták, hogy nem bírom kiimádkozni a hat kilós kutyát az esőbe, utána meg sértődött fejet vág és bagózik rám.   Persze este majd tuti a lábamhoz bújva alszik.... 

Apu jól van. Fut. 200 métert. Tényleg jól van.  (és nem boncolgatom tovább a szíve artériájának minőségét, a tüdeje állapotát, és hogy valaha fog e egyáltalán akár leszázalékolva dolgozni.) Jól van. Ez a lényeg.  Én megvagyok. Néha elveszve, de megvagyok. Ami zavar, hogy ez a fránya IRem ez mit se változik. Asszem. Vagy romlik. Meg különben is, nem akarok ezzel is foglalkozni. (egyes emberi lélekkel foglalkozó entitátsok talán megkérdeznék, hogy miért magammal akarok a legkevésbbé törődni) Dió cuki. Hétköznapjaim értelme.  Egyéb dolgok újratervezés alatt.  Elmélkedéseim a párkapcsolatokról című könyvem sem most fog megjelenni. Mert nyilván valami olyasmi a lényeg hogy legyek ott, legyen ott, röhögjünk és csináljuk. Együtt. Na de tényleg nem most keresek kiadót eme remek kötetnek.  Barátok. Azért ott is lehetne mit mesélni... Talán egyszer fogok is. A nagy csalódásokról meg a rádöbbenésekről.  Igyekszem összekapni magam, na.....

Első körben köszönöm a drukkot, az aggódást, és Apura gondolást. Bár nem reagáltam, higgyétek el nagyon jól esett, és segített átvészelni. Apu mondjuk úgy, jól van. Vagy talán úgy, hogy lehetne rosszabb, esetleg nem ez a legrosszabb ami történhetett. A károsodás a bal felét érte, erő van, koordináció akad, rövid távú memória szo-szo, 10 percig szépen beszél, utána már kásás, igaz hamar elfárad. Néha nem ismer fel dolgokat, de tényleg az a legkevesebb, hogy nem tudja, mi az a távirányító, vagy éppen nem találja Egy hatalmas nagy gyerek. Ahogy egyre jobban van, annál több mindent enged meg magának. Nem szabadna hajolnia, persze, hogy a zoknit úgy húzza fel, hogy lógó fejjel hajol. Meg majd vigyük neki a bicajt, mert unalmas óráiban majd bringázik.  Igen. Persze.... Húsz perc után teljesen elfárad, elalszik. A cigiről is le kell szoknia, meg a kávéról, de könyörög a koffein mentes kávéért. Azt azért néha kap. Meg csokit, mert szereti.  A magyar egészségügy... pff...

Az egyik pillanatban még falod a gyrosod, ásítozol a masszázstól, de közben be nem áll a szád, mert végre este itt a hónapok óta kisgyerekként várt koncert, talán egész életed legnagyobb koncert élménye, a következő pillanatban meg ülsz a kocsid anyós ülésén, nézed ahogy sötétedik, olvasod, hogy a net mit ír a stroke-ról, és még tagadod, hogy nemnemnemnem, ez nem Apuddal történik, ez nem a ti életetek ez valaki másé, ebbe most csak belecsöppentél, de a pályán a 127-es lehajtónál mikor Anyuddal beszélsz, és hallod az elcsukló hangját akkor realizálod először, hogy ez talán mégiscsak igaz.... Végérvényesen pedig akkor ég a tüdődbe, mar a szívedbe, és ránt össze görcsként mikor a kórházi ágyon meglátod, a nálad is sokkal jobban rettegő, síró Apukád.  Szorítsatok Apukámért... Rendbe KELL jönnie.  Csak 54 éves.... És ő az én Apukám. 

Sütöttem IR barát almás pitét. TK lisztből, meg zablisztből, meg csupa csoda hasonlóból. Természetesen cukor nélkül. Szerintem nem lett jó, de megígértem kollégáknak, hogy hozok be. Bakker és el se akarom hinni, de mindegyiküknek ízlett. És nem csak ilyen vállrándítással, hogy jajaja jó, hanem az utolsó morzsa is felnyalásra került.  Én most ennek úgy örülök! :)

Régen volt ennyire szar hónapom. Értsd: nem hogy a fizetésem éltem fel, de még a tartalékhoz is hozzá kellett nyúlni. (téli gumi/doki1,2,3,4/műszaki vizsga/stb....) Szóval anyagilag ramaty hónap volt, ezért az utolsó tankolásom nem a megszokott full-tankos* volt, hanem belőttem a limitet, hogy ez most 4 ezer és nem tovább. Ez az összeg hamar lepörög, így az a jó szokásom, hogy pasisan benyomom a kútfejen a pöcköt, és lezseren nézem a számlálót, mint afféle bömbis kopasz csávó, nem feltétlen volt célra vezető. Persze amikor elérte a határt, én jól nevelt spórolós módjára kivettem... Igen. A pöcök még be volt nyomva. Igen, a benzin is folyt.  Benzines lett a kocsi, a ruhám, a kabátom, a telefonom. Minden. És én még mint a kétballkezes tűzoltó az elszabadult slaggal sikítozva bénáztam, hogy jól lásson mindenki.... De nálam már csak a kutas csajok voltak béndzsábbak a kasszábba. Bementem fizetni, és elkezdték egymást kérdezgetni, hogy húúúúúúúú mi ez a bűz, húúúúúúúúú de b...

Valahol olvastam, hogy a legsötétebb és legfélelmetesebb hely a földön a saját fejünkben él... Azt hiszem, igaz. Sétáltunk Dióval. Az idő nem volt csodás, de elfogadható. Se éhes, se szomjas nem voltam. Semmi, de semmi baj nem volt. A számlák befizetve, melóm van. Senki sem halálos beteg a szeretteim közül. Csak néha bekúszott egy két gondolat, amit el is hessegettem. Túlpörgöm. Túlhúzom. Túl negatívan látom. Tényleg próbáltam törölni. Aztán azt éreztem, hogy a kisujjamon az izom szorosan átöleli a csontom. Feljebb kúszik, a karomon, minden egyes izomrost megfeszül, éreztem, ahogy a szorítja ki a levegőt a tüdőmből ez az óriáskígyó erejű görcs. Futni akartam. Rohanni, menekülni. El innen. El messze. Baj van, veszély van. Az agyam valahogy úrrá lett a helyzeten, és visszacibált a jelenbe. Dió mellé. Sétálunk, nincs semmi baj. Minden rendben van.