Ruha kérdésnek indult, de....

Alapvetően nincs egy göncöm se amit felvegyek. Ez tény, ezzel nincs mit kezdeni. Mindeközben egy tűrhető ízlésű másik csaj hozzám hordja mosni a ruháit, fixre becsempészi a szennyesbe a gönceit, mikor nem figyelek, mert annyi k.va sok mosni valóm van mindig. Ennyi ruhám nekem nincs.

Megint abban a periódusomban vagyok, hogy minden bazira kövér és kibuggyanós vagyok, és erre az alkatra LEHTETLEN megfelelő ruhát felvenni. Nem tett jót az önértékelésemnek, hogy a ropi titkárnőnk az új irodaszékek vásárlásakor közölte, hogy azért ment gallyra a mostani székem mert ekkora nagy darab vagyok. Széles, meg nagy. És csak mondta, mondta.... néztem rá, hogy bazmegveddészremagad. De mosolyogtam, és nem szóltam.

Ólábúpiszkafa, akinek bár kurvajó cuccai vannak de attól még....

OK. Megint önértékelési gondjaim vannak, és megint nem szeretem a testet amibe zártam magam. 

És kisebbik húgom kezét is megkérték. Naplemente, tengerpart. 

Azt érzem, hogy ezek nem fájnak, nem vagyok irigy, nem sértődök meg, mosolyogva kezelem, de amikor hazaérek, be tudnék nyomni 10 tonna csokit leöblítva 30 liter rozéval. Szóval valahol elnyomva azért szar. 

Bakker.

Hogy lehet átvészelni ezeket a semmirevaló 30-as éveket a válságaival, a nem történik és nem fog már megtörténneivel? 

Kapkodjak? 

Inkább legyen vége. Legyek 10 évvel öregebb és akkor már tényleg tudom, hogy okés. Nem értem el semmit amiről álmodtam, lehet belenyugodni. Nincs családiház, gyerek, szerető férj. Nem is kell foglalkozni a témával, el lehet engedni, és kinemszarjale, ha minden este befröccsözök?!