27

...eszembe jutott, hogy 10 évvel ezelőtt mennyire szomorú volt a karácsonyom. Az egyik legszörnyűbb eddigi életemben (még az se volt olyan rossz, amikor szeretett Nagymamám elment). 

Annyira kilátástalan volt minden. Annyira elveszett voltam, annyit bántottak és használtak. Semmi semmi remény nem volt. Minden rossz volt. Meló, család, barátok... zéró tartópillér. Csak lebegtem.

Aztán arra gondoltam, hogy a mostani énem mennyire szívesen lenne az akkori mellett. Megvigasztalnám, megölelgetném, babusgatnám, figyelnék rá, bátorítanám. Elmondanám, hogy nem hülye. Elmondanám, hogy szerethető. Csomó csomó mindent, hogy ne legyen szegénynek annyira rossz...

Elmondhatnám neki, hogy mit kell tennie, hogy jobb legyen... de végülis ezeket mind megtette. Szóval összességében jó úton jár, csak akkor ott nagyon mélyen van... 

És most?

Most csupa csupa jó dolog vesz körbe. Csupa csoda történik velem. A legnagyobb rossz a félelem, hogy elveszítem. Hogy nem tudom megtartani. Hogy minden olyan törékeny. Mert a boldogság illékony és törékeny. 

Vajon a 47-es mit mondana?