Nem így

Egyszerűen nem így képzeltem el. Akkor sem. Basszus, akkor sem.

Hahó, sötétség, öreg barátom,

jöttem újra beszélgetni veled,

mert álmomban egy látomás megint elültette magjait, puhán lopódzva.

És ez a látomás,

ami az agyamba fészkelte magát,

Ott van még mindig

A csend hangjai közt.

 

Nyugtalan álmaimban egyedül jártam

Macskaköves, szűk sikátorokban,

egy utcalámpa sápadt fénykörében.

Galléromat feltűrtem a nyirkos szélben,

Ahogy egy neonfény villanás

a szemembe szúrt,

És az éjszakát kettéhasította

Megérintve a csend hangjait.

 

És láttam ott, a csupasz fényben

Tízezer embert, talán többet is.

Embereket, akik szavak nélkül szóltak.

Akik hallgattak, de nem figyeltek,

Akik soha nem énekelt dalokat írtak,

És közülük senki nem merte

Megzavarni a csend hangjait.

 

"Bolondok!" mondtam "ti nem tudjátok,

hogy a csend úgy nő, mint a rák,

Halljátok meg, amit nektek tanítok,

Fogjátok a kezem, amit felétek nyújtok."

De a szavaim néma esőcseppekként koppantak,

És visszhangzottak

a csend kútjaiban.

 

És az emberek leborulva imádták

Az általuk emelt neon istenséget,

És akkor kigyulladt a vészjel,

És megszólalt a figyelmeztető hang,

És azt mondta: "a próféták szava

 

Ott van az aluljárók falán,

a bérházak udvarán,

Elsuttogva a csend hangjaiban.