Nyugalmas - avagy az igazi béke az autómban.

Nyugalmasnak az a két óra nevezhető, amit szülőktől hazafelé töltöttem tegnap a kocsiban.... 

Nem kapcsoltam rádiót, lehalkítottam a telefont, simogattam Diót, és csak csendben, komótosan vezettem. Rendeztem soraim, rendeztem a gondolataim. De leginkább élveztem a békét. A nyugalmat. Hogy magammal szemben nincsenek generációs különbségek, nincs harc, nincs világnézet-beli eltérés. Én vagyok, magammal, és határozottan élveztem a saját csendes társaságom. Hogy egyet értettem magammal, hogy nem nagyzoltam és nem hajszoltam, és nem voltak elvárásaim magammal szemben. Kivételesen még csak nem is tépődtem, nem variáltam. 

Megbékéltem a szaporodó ősz hajszálakkal, a mélyülő szarka lábakkal, a fáradtság érzéssel...  Hogy ez már nem a 20 évesek világa... Hogy nincs világ megváltás, hogy minden jó, ahogy van. Hogy az élet halad, az irány előre és nem hátra, és a sebek meg majd begyógyulnak... 

Nem is tudom... 

Ha megkérdeznék a 16 éves Verdét mit szólna? Háborogna, hogy nincs gyereke?

Ha megkérdeznék a 21 éves Verdét mit szólna? Háborogna, hogy nem váltotta meg a világot?

Ha megkérdeznék a 26 éves Verdét mit szólna? Háborogna, hogy elengedte a nagy szerelmet?

Ha megkérdeznék a 31 éves Verdét mit szólna? Mosolyogna... hogy semmi baj... nem olyan rossz az irány....

Az életnek mindig visszafelé van értelme, és nem, nem olvashatjuk el a záró fejezetet, mint a könyvekben...