vörsztkész

Alapvetően azt gondolom, hogy jelentéktelen a létem. Mármint nem depresszív értelemben, de tisztában vagyok vele, hogy nagyot, maradandód, emberiséget megváltoztatót nem alkotok. Dönthetek így vagy úgy, az élet velem vagy nélkülem megy tovább. 

Szerencsére nem vagyok kihatással mások életére. Talán innen onnan hiányzom, talán itt ott jobb hogy nem vagyok. 

A tetteimért javarészt vállalom a felelősséget, és ha lépni kell, meg dönteni, akkor azért megnézem, hogy ártok vagy se, használok vagy se, meg ilyen közepes felelős közép-felső vezetősen próbálkozom jobbá, vagy kevésbbé jobbá tenni azt a részt, amihez közöm lehet. 

De száz szónak is egy a vége: érdekes volt részt venni a mai vörsztkészmítingen a korona vírus okán. Hogy ez téma. Hogy mik az intézkedések amik életbe lépnek. Az én feladatom, hogy a saját kis részlegecskémnek kidolgozni a vész esetén életbe lépő protokollját. Hogy ha karantén, vagy megbetegedés, égzengés és földindulás van....

Igazából nem nagy cucc. Semmi. Vagyis nem érzem se nagy feladatnak, se félelmetesnek, se semminek. 

Csak olyan... filmekbe illő, nem? Olyan....  

Nem is tudom.... 

Ilyenkor eszembe jut a matektanárom, aki azt mondta, hogy leérettségizni se fogok... meg az a hatalmas támogató közeg.... 

áhhh... újabban talán amúgy is sokat agyalok az életemnek ezen a vonalán. Mármint.... hogy hogy fogadhatja el valaki, hogy éhezik a család, csak mert ő bizony büszkeségből nem dolgozik egy bizonyos cégnél. Vagy mert... hát neki uri helye van itt vagy ott. Igaz hogy alul fizetett és igaz, hogy semmit se dolgozik, meg igaz hogy éheznek a gyerekek, de neki uri helye van... és nem feltétlen lustaság....

Bonyi? Az. Értitek? Én se.....