Vihar

Él bennem egy szörny. 

Erős, félelmetes, tudatos, önérzetes, nagyképű, rombol és épít, akar, követel, nem tűr ellentmondást, végtelen igazságérzete van, egyszerre nemes és kegyetlen. Türelmetlen. 

Magas, izmos, a válla a világ terhét elbírja, szikla szilárdan egyenes háttal áll, és villogó zöld szemei perzselő szikrát szórnak. 

Olyan ereje van, ami kifordítja a világot a négy sarkától és bárkit képes bármi áron és bármitől megvédeni, bármit elpusztítani.

Hogy mikor "született", csak sejtem. Hogy mikor bújik elő, azt pontosan tudom. Régebben csak akkor jött elő, ha egy szerettemet, vagy olyan embert akiért felelősséggel tartozom sérelem ért. Most akkor is előjön, ha engem fenyegetnek. Ha Verde kicsi kocsonyás szolid félős lelke megretten, összekuporodik a sarokban és zavarodottan "bocs hogy élek"et motyog.  

Mert valójában nincs olyan, hogy bocs hogy élek. Élek. Senkitől nem kell bocsánatot kérnem. Se Anyámtól, se P-től, se Ex-től, se baráttól. Senkitől. Mert ez a "szörny" tisztában van vele, hogy mit tesz és tett le az asztalra. Hogy mennyire figyelek, vagy mennyire nem. Mennyit teszek, vagy mennyit nem. Mennyire vagyok önző vagy mennyire nem. Mennyire vagyok lusta vagy mennyire nem. 

A szörny most az mondaná, hogy mindenki bekaphatja! Nem kell és fogok folyton bocsánatot kérni a felfuvalkodott világtól. 

Ül csendben, figyel. 

Mostanában úgy elkezdett elege lenni. És most nem is én vagyok jelen, hanem már egy ideje ő, csak baromi csendben van. Olyan félelmetes ez a csend, mint a vihar előtti... a madárcsicsergés nélküli, kutyaugatás nélküli, elsötétülő csend....