Az élet szép

Az elmúlt egy hétben annyi minden történt, kaptam néhány olyan pofont...

Hm... hogy pofon-e, az is felfogás kérdése. Inkább sötétben voltam és valaki egy 1500 lumenes hidegfehér lámpát kapcsolt. Nagyjából tudtam, hogy mi van, a fény se változtat semmin, csak hát na. Hunyorgok. 

És ez valami olyasmi, amire igazából nagy ívben magasról sz.rni kellene. Már nem az én életem. Talán sose volt. Talán az egész mindig mindig csak egy nagy ámítás volt, amiben hinni akartam. És nem, nem szabad elveszítenem a fókuszt.  

Értem, hogy érthetetlen vagyok.  Én sem értem, csak ésszel helyre teszem. 

Már nem fontos. Talán sosem volt igazán fontos, csak akartam, hogy fontos legyen. 

Hogyisvan? Királynő megbotlik (jelen esetben úgy esett hasra, hogy a tízemeletes is beleremegett), ruhát leporol, koronát megigazít, fejet felemel és előre egyenesen tovább. 

Mert az élet szép. Még akkor is, hogy néha annyira fáj, hogy a csillagok nem az augusztusi nyári éjszakáé. Még akkor is, ha nem érünk még egy ötöst se, talán sose értünk annyit. Másnak. És ez a lényeg. 

A saját boldogságunk mindenki mástól független. MINDENKITŐL. Nem fogja más észrevenni helyettünk a szépet az esőben, a lehulló levelekben, egy pohár borban, a csendben. 

Szóval korona a helyén, és keresek egy masszőrt, aki megszabadít a göcsörtös vállaimtól. 

(P.-vel minden rendben.)