Újabb mélységek
Az egész mizéria közepén/kezdetén felhívtam Anyut, hogy nála mi a helyzet, nekem most szükségem lenne az igazságra. Nem ilyen kendőzött himi-humi valamire, hanem az utolsó vagy az összes vizsgálatának TÉNY eredményére. És emiatt el kellett mondanom nekik, hogy mammográfia, ultrahang, biopszia....
Nem akartam.
Kedden felhívott nagyobbik húgom, hogy szerdán felugrana egy pár órára...OKKÉÉÉ, konkrétan több mint egy éve nem járt felénk, de persze, itthon leszünk gyere.
Kiderült, hogy otthon mindenki a temetésemre készül. Síri, gyászos a hangulat, bőgnek, jajgatnak, most mi lesz...
Hmmm...
Miután elment tesóm, azért csak megfordult a fejemben az a gondolat, hogy dehát bazzzmeg... Ha én most azt hiszem, hogy a lányom halálos beteg, és mindjárt megfog halni, meg hát volt egy ilyen beavatkozása, ami a saját állításom szerint rettenetes... és adott a lehetőség, hogy ingyen, kényelmesen, mert a fenekemet cipelnék kocsival, akkor meglátogatnám-e?
Hát... engem nemhogy vinni kellene, magamtól mennék.
De ők inkább otthon ülnek, siratnak, temetnek ENGEM. De fel nem jönnek.
Szóval. Ők most mártíromkodva a fejüket frankón a homokba dugják. El lehet mondani, hogy jajjajajj a lányom... de azt már látni nem akarják, ha tényleg baj van, mert hát azzal nem tudnak mit kezdeni. Ha szar a helyzet azért, mert nem tud segíteni, csak megijed, méginkább sipákol, ha nem szar a helyzet, megszűnik a mártírom státusz. Szerintem.
Agyam eldobom.....
Teljesen egyet értek azzal, hogy nem elmondani. Elkezdik másképp kezelni az embert, egy idő után csak a betegség létezik meg az óbégatás. És ez a jelenség még akkor is létezik, hogy a mi esetünkben nem én, hanem anyám beteg. Úgy anyám mint személy, mint mi akik vele vagyunk, hogy támogassuk eltűntünk, nem létezünk, csak mellékesen kérdik meg, hogy mi mégis hogy vagyunk :( Igazi segítséget csak néhány baráttól kaptunk, de az igazság az, hogy a nagy többség amúgy se tud semmivel se segíteni, csak a sok sopánkodás. De az meg erősen fárasztó :(
VálaszTörlés