Verde, Vidi, Vici

Olyan cuki. Olyan kis szuszmák. Mosolyog fogatlanul, ráncolja a kis homlokát, és aludt rajtam két órát. Ilyen icikepicike lábikója van. 

Kisestélyibe szálltam be a taxiba, ő meg tolta a babakocsit a feleségével.  Összenéztünk. Olyan hidegen. Olyan metszőn. Többször láttam már, tudom, hogy negyed hétkor van a séta ideje. Akkor indul útjára a kiscsalád, és elkerülhetetlen, hogy néha összefussak vele. De hát ő vett tőlem száz méterre lakást. Nem én akartam. Olyan bazira igazságtalannak érzem. Neki már gyereke van. Meg felesége.  Oké, nem akarok feleséget. APK-tól meg főleg nem gyereket. meg semmit se. Meg nem is érdekel annyira, csak valahogy mindig a saját lúzerségemre emlékeztet. Szóval ez rólam szól, nem róla.  APK meg a kis családja az én vesztes létem torz tükre.... 

Nagynéni lettem. 4 kiló, 55 cm, természetes úton világra jött, makk egészséges csodaszép kisfiú. Hosszú fekete hajjal. Kék szemekkel. Ezzel biztosítva magának, hogy örökre beleszerelmesedtem.

.... lesz októberben.  Vacilláltam, hogy menjek, ne menjek, menjek, ne menjek. Most épp ott tartok, hogy miért ne mennék? Veszek valami irgalmatlan esztelen jó ruhát a Tatuum-ban, felcsapom a dögös piros magassarkúm, és lesz egy dögös belépőm a piros sport kocsimból....  Közben meg nézem a kommenteket, és nekem ez a legnagyobb bajom, hogy vegyek egy ruhát a Tatuum-ban, és ne nézzek ki lúzernek, vagy ne érezzem magam lúzernek, mert a többség már anya, több gyerekes anya, sőt! anya tigris.  A fészbúkos zárt csoport is inkább olyan, mintha mindenki bébisintért keresne októberre, meg hát értse meg mindenki, mert ők ANYÁK.  Lentebb egy példa (és komolyan ilyen abszurd az egész): Szóval csak azt akarom kihozni, hogy elbizonytalanodtam. Mert én, mint egy szőrös gyerek Anyukája, nem biztos hogy való vagyok ide. Mondjuk akkor se voltam. Olyannyira nem, hogy egészen a fővárosig rohantam.  Na, hát ezért vacillálok. Rémes.....

Még mindig azon siránkozom, hogy idén nem jutottam el a tengerhez.... Az okok logikusak, megérthetők, de a későn ébredés, és a halogatás a legfőbb indok, a túl gyorsan betellő naptár mellett... Mondjuk az továbbra is hatalmas kérdőjel bennem, hogy fogom bírni az előttem álló időszakot így szabadság nélkül -se előttem, se mögöttem -.  A tegnapi ramaty idő azért picit észhez térített a siránkozásból. Egy utolsó lecsót főztem és egy első szilvás sütit csináltam....  Mert ha vége a nyárnak, hát vége. Tengerrel, vagy tenger nélkül. Az idő megy tovább, a dolgoknak haladnia kell, és cél, hogy soha többet ilyen ne legyen....  Nem lehet a kanapén ülni és a sült galambra várni. Tenni kell. Folyton. 

Nagypapámtól a 10. születésnapomra kaptam egy kék színű papagájt. Úgy hívták hogy Puszi Kapitány. Komolyan tökre féltem tőle. Mert hát madár. De olyan pihe puha volt a mellkasán a toll és néha hagyta magát megsimizni. Anyumat szerette nagyon.... Hmm.. Most elmerengek. Vagy nosztalgiázok. A lenti képről jutott eszembe. Mert kevés dologban vagyok annyira biztos, mint abban hogy az én Rákosi Mamám és Rákosi Papám voltak a világ legjobb nagyszülei.  Házi sonka reggelire, parizeres zsemle uzsonnára, jeges tea vacsorára. Nagypapám indián sátrat állított nekünk az udvaron. Néha elsétáltunk Mamával a cukiba. Csomót vizipisztolyoztunk, és rengeteget mostuk a hatalmas fa poncihter kaput..... Híradó alatt pedig mindig nagyon csendben kellett lenni. Mindig és nagyon.  És hogy mennyire nagyon szerették egymást az én drága nagyszüleim. Morogtak zsörtölődtek, de akkor is.... olyan igazán mélyen nagyon...  Én is ilyen szeretnék lenni... Buci nudlit vinni ebédre az un...

... emlékezz, hogyha már csak emlék lesz. Ismeritek? Ezt a bejegyzést most leginkább magamnak. Egyszer majd somolyogjak, hogy ki mikor és miért.... hát van ilyen is, na.....