Krusovszky

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az életünk egyedi. Más ilyet, pont így nem élt meg. Hiszünk a saját individuumunkban. Azt gondoljuk, hogy ilyen szerelmes, ekkora marha, ilyen okos, ennyire gyenge, ilyen összezavarodott, ennyire kitartó még nem volt előttünk senki. 

Aztán jön egy könyv, amit egy szinte velünk egyidős srác írt. 

Krusovszky Dénes: akik már nem leszünk sosem

Az 500 oldalas könyvnek még csak az első 100 oldalánál tartok, így korai lenne az egészről bármiféle végleges és kerek ítéletet mondani. Mégis... Pár részlet, ami annyira semmissé tette ez az énakkorisegyedivagyok érzést... még a megfogalmazás is olyan, amit akár én is írhattam volna. Vagyis nyilván nem. Ezer milliárdszor jobb nálam kedves Dénes. 

Fősuli utáni vergődős párkapcsolat.

A hirtelen felindulásból a táskába dobált cuccok (a könyv főszereplője csak két alsógatyát vitt, én meg anno, ha jól emlékszem, egy kazalnyi bugyit, és alig más értelmes cuccot).

Ahogy a nyári melegben vonatozik haza. A felmelegedő ásványvíz.... A hülye flakont amúgy tényleg milyen nehéz belegyömöszölni a vonat incifinci szemetesébe...

Az osztálytalálkozó... ami eszméletlenül pontos. Szerintem valójában ő ott volt az enyémen.... 

Az egész könyv úgy ahogy van visszarepít, mit visszarepít, vissza dob 2010-2013-ba. Hirtelen olyannak hat, hogy mindenki ezt a pár évet pontosan így élte meg. Mindenki. 

Apró kis legó figurák vagyunk, ugyan más a hajunk, meg a felső testünk, de ugyanaz a gyerek játssza velünk ugyanazt a játékot ugyanabban a gyerekszobában...